Szent Márton ha néha - néha meg is jelenik a magyar irodalomban, akkor sem mindig főszereplő.
A blogon van néhány olyan bejegyzés is, amelyik ehhez a témához kapcsolódik.
Az alábbi linkre kattintva, megtalálja őket.
- Márton a magyar irodalomban -
Csermely Gyula alábbi elbeszélése 1922-ben az Új Időkben jelent meg.
CSERMELY GYULA: SZENT MÁRTON PÉNZE
Szentmártonfalva
leggazdagabb embere persze a földesura, a grófja volt, gróf mártonfalvi
Martonossy András —- és ugyanennek a községnek legszegényebb halandója — nem
persze, hanem sajna — kétjobbkezű Muhar István napszámos volt.
Azaz, vizsgáljuk
meg egy kicsit a Muhar István szegénységét és meglátjuk, hogy nem is volt olyan
szegény ember őkelme. Arról egészen is hallgatok, hogy munkabíró egészséges
ember volt, aki megkereste az ő mindennapi kenyerét, akár mondott érette
Miatyánkot, akár nem mondott; de szegény ember-e az olyan, aki esőben, sárban,
pihenten vagy fáradtan, csuromvizesen vagy szárazon, izzó nyári nap alatt vagy
keményre fagyott téli föld felett egyformán mindig jókedvű és víg szavú? Bizony
nem szegény ember az olyan, akármit mond az adóbecslő vagy a finánc, aki pedig
üres tarisznyában is adóalapot keres.
Ugyanezen okból
mártonfalvi Martonossy András gróf még gazdagabb volt, mint amilyen, mert ő is
mindig derűs lelkű és kedélyes volt, aki szerette a tréfát, olykor még a
bolondos dolgokat is.
A gróf — régi
vágású patriarkális ember — a maga kastélyában lakott. Sokablakú emeletes
kastély volt és az volt a nevezetessége, de dísze is, hogy az egyik ablak
helyén egy fülke s a fülkében egy fehérmárvány Szent Márton volt. Ö lévén a
pátronusa a grófi családnak s a falunak is egyaránt.
Ez volt az a bizonyos
Szent Márton, aki márványkő alakjában is olyat tett, amit sem azelőtt, sem
azután, de egy élő szent sem. Képzeljék kérem: kezességet vállalt egy
földhözragadt napszámos emberért, kerekesen kétszáz magyar forintig. Ilyet,
ugye, nem olvasni a Szentek Élete című szép könyvben egy szentről sem, hogy
könnyelműen kezességet vállalt és obligóba keveredett volna. De hát magyar
földön állt az a márvány-szent, hát úgy látszik már asszimilálódott kissé
mihozzánk.
Önök úgyis már sejtik, hát nem is hallgatom el tovább, hogy az a
bizonyos szegény ember, akiért Szent Márton kezességet vállalt, kétjobbkezű
Muhar István napszámos volt.
Úgy történt a
dolog, hogy volt a grófnak egy kis zsellértelke is a faluban, ami üresen állt,
Muhar István meg, aki szemet vetett arra a telekre, napszámba dolgozott a gróf
úrnál. Nem odakint a határban dolgozott, hanem odabent a kastélynak az udvarán;
kavicsot hordott, daraszolt, fákat nyesett, mert hogy tavasz volt, az effajta
munkáknak az ideje ... és szombat este, mikor a gróf úr a maga kezével fizette
ki neki a napszámot, hatszor egy forint hetvenet, összesen tíz pengőt és húsz
krajcárt, tréfásan azt kérdezte tőle:
— No, kétjobbkezű Muhar
István barátom, megint megkeresett napszámba egy milliót, mikor veszi meg tőlem
ezt a kastélyt?
Kétjobbkezű nem igen
jött zavarba, meg is szokta már a gróf részéről a tréfálkozást. Csak
vonogatta a vállát, pislantott hozzá vagy hármat, egy mosolygást is eresztett
az arcára, úgy felelt:
— Előbb elkendőzöm az árendás úr lányát, a kastélyról majd csak azután
beszélünk. Most, ha megengedi a „tekintetes" gróf úr, a zsellérházra
alkudnánk meg . . . hogy adja?
A kastélytól a zsellérházig:
nem is olyan veszekedett nagy lépés az!
Megért az a zsellérház háromszáz igaz magyar forintot; ennyit megért, de többet
egy krajcárt sem, mégis ötszázat kért érte a gróf úr. Nem azért, hogy
illetéktelenül nyerjen, hanem azért, mert gondolta: úgyis lealkudja azt a
kétszázat s én leengedem.
— Megadom az ötszázat, nagy uram. Háromszázat most adok, kettőt pedig Szent Mártonkor
... jó lesz?
A grófnak már az ajkán volt a válasz:
— No, Kétjobbkezű, jó lesz, de ne ígérje a többit se Szent Márton napjára, se későbbre,
mert háromszáz is elég azért a viskóért.
Már a száján volt ez a kijelentés,
de úgy gondolta a gróf úr, ráér ám az elengedéssel ősszel is. Amikor elhozza ez
a Muhar István a kétszázat s ő visszaadja neki egy tréfával: megfizette már Szent
Márton, hát csak tegye el.
Már előre is mosolygott az arcon, amit Kétjobbkezű Szent Mártonkor majd vágni fog
és zsebre dugva a háromszázat, kurta szóval azt mondta, hogy jó lesz. Azután kezelt
egyet az emberrel — csak így perfekt az alku és csak így szent az
ígérete az adósnak — és elengedte Muhar Istvánt . . .
Isten áldja meg.
Kétjobbkezű ezek után a zsidóhoz ment be, a korcsmába. A gróffal persze nem ihatott
áldomást, hát saját magával ivott és nagyon jókedvű lett. De még dalolt is az italhoz,
a hejretyutyutyu nótájára valami rigmusfélét rögtönözve-reszelve: ingöm, gatyám
a batyuban, hejretyutyutyu . . . lesz már házam a faluban, hejretyutyutyu . . .
ablakába majoránna hejretyu . . . sok kis lány majd kap utána, hejretyutyutyu.
Szebb asszony lett volna a zsidóné, tán még körülkapta volna egy kis frissre, igy
hát megelégedett azzal, hogy csak ott helyben markírozta a táncolást, fel-fel állva,
hajladozva, kurjongatva s olykor-olykor tapsolva is.
Belekerült ez a vígság nem egészen ötvenöt krajcárba; megihatott volna még annyit,
hogy kerekesen ki legyen a pengő, de mert érezte, hogy már elég volt, hát véget
vetett az italozásnak és elment. Reggel ünnep lesz, vasárnap és úgy illik, hogy
ő józan legyen, mikor a templomba megy.
Nos, az italt a korcsmárosnak
hagyta, de a nótát, meg a jó kedvét, azt kihozta magával az utcára. És hazafelé
menet is dúdolta, hogy inge a batyuban van s hogy neki is lesz már háza a faluban
. . . hejretyutyutyu.
A házról, amit megvett a gróftól, eszébe jutott a kétszáz pengős hátralék, eszébe
jutott Szent Márton napja, mint terminus és eszébe jutott maga Szent Márton is. S
hogy éppen a kastély előtt ment el, odakanyarodott a fülkéhez a szent elé és így
szólt hozzá, kissé kapatosan a jó bortól:
— No, te Szent Márton koma, megembereld ám magadat, engem bajban ne hagyj. Kezet
adtam a gróf úrnak, hogy a neved napján fizetek, hát gondoskodj is róla, hogy szégyent ne vallj.
Mert én úgy tekintem azt, komám, hogy te vagy a kezesem a gróf úrnál, máskülönben
csak nem várna azzal a kis pénzzel.
Ezzel tovább ment kétjobbkezű Muhar István, a gróf pedig majd lefordult a székéről,
úgy hahotázott kacagott az emberen. Mert hogy nyitva volt a szobája ablaka, jól látott
és kihallgatott mindent. Eredeti, — gondolta, — nagyszerű. Mert Márton-napra ígérte
a fizetést, hát kezesének fogja is meg Szent Mártont.
Harmadnapra, hétfőn, megint munkába állt Muhar István a kastélyban és mint jóravaló
napszámoshoz illik, a munkáján volt az esze, nem azon, amit boritalos jókedvvel
konstatált volt. Tudniillik, hogy Szent Márton az ő kezese. Inkább számítgatta magában,
hogy Szent Márton napjáig még hét hónap van; megkeres ő ezalatt négyszázat, felél
belőle kettőt, kettőt meg lefizet a gróf úrnak. Tudniillik, igaz magyar forintot.
A számítás, mint látjuk, nagyon reális volt, annak találta kétjobbkezű Muhar is
s mikor dél lett, egy fal tövében leült és elővette a szalonnáját, bicskáját.
Két falat kenyér, két falat szalonna és ott állott előtte a gróf úr. Az agara is
oda jött, de korántsem a szalonna-bőrke szagára. Kellett is a kutyaprincnek a paraszti
koszt?! Jobbhoz volt ő szokva — majd azt mondtam, hogy hátulgombolós korától.
A gróf úr nagyon jól hangoltnak látszott. Meg is magyarázta az embernek, miért az.
— No, Kétjobbkezű, — mondta, — Szent Mártonra én megkapom a kétszázat. És dörzsölte
hozzá a kezét, mint aki örvend.
Muhar István látta, hogy tréfálni tetszik a gróf úrnak, hát ő is ilyen tréfaszóval
válaszolt. Azaz nem válaszolt, hanem kérdezett.
— Olyan akkurátusan tudja a gróf úr, hogy megkapja Szentmártonkor azt a kétszázat?
— Szent bizonyos, hogy megkapom . . . igen.
—No, én nem tudom olyan szentül, gróf uram.
Hátha letagadom a tartozást? Vagy hátha ágynak esem és nem fogok keresni?
— Akkor is megkapom azt a kétszázat.
— Én tőlem-e?
— Ha kendtől nem, hát mástól. A kezesétől, Kétjobbkezű barátom.
— Hát ki az én kezesem, az árendás úr? Vagy az esztergomi fő-főérsek, könyörgöm?
— Még annál is nagyobb úr: Szent Márton. Megjelent ma éjszaka és azt mondta, csak
ne féltsem a kétszázat. Megfizeti ő, ha netalántán maga nem fizetne.
— A bizony jó lesz, kegyes gróf úr. Csak le ne késsen a postáról a fizetés napján
az a Szent Márton.
"... így enyelegtek egymással a nagy tekintélyű gróf úr és az ő kétjobbkezű napszámosa, Muhar István.
. . . Elmúlt a tavasz, el a nyár is. November tizenegyedike, Szent Márton-napja
is eljött és András gróf ugyancsak várta, beállít-e vájjon Muhar István a kétszázzal?
De hiába várta aznap is, másnap is; Kétjobbkezű nem jött, nem is fizetett.
— Megfeledkezett az atyafi a dátumról?
Dehogy is feledkezett őkelme, csak meg akarta
tudni, állt-e vájjon a szavának Szent Márton és megfizette-e a gróf úrnak a kétszázat?
Hisz kezességet vállalt — a gróf mondta — és tegnapelőtt járt le a terminus.
Az okból hát, hogy ezt megtudja, harmadnapra beállított a gróf úrhoz. Hogy megadja
neki a két százat, azt mondta s hogy
elnézését kérje a késésért. De persze, hogy nem egyedül jött; két tanú is jött
be vele a gróf úrhoz.
Mert tudni kell ám a paraszti észjárást. Ha vesz kölcsönt az atyafi, nem
okvetlenül szükséges a bizonyság, de amikor már megadja, a tulajdon atyjának is
csak tanuk előtt fizet, mert hát ki tudja? . .
— Fizetni jött? — kérdezte a gróf úr. — Elkésett atyámfia, már elkésett.
— Ügyvéd-kézbe adott? Csak nem perelt meg engem a gróf úr?!
—- Nem tettem, atyámfia, mit gondol? Csak azért mondom, hogy elkésett, mert
megadta már nekem Szent Márton azt a kétszázat.
Kölcsönkenyér visszajár, a tréfa is.
— Maga volt itt Szent Márton, vagy postán küldte a tartozásomat? — kérdezte.
— Utalvánnyal, postán küldte, barátom.
— Utalvánnyal, postán? Oszt hunnajt?
— Angyalszállásról, unnajt.
— Unnajt-e? Ejha!
— Tán csak elhiszi, Muhar István, ha én mondom. Árokszállás községet ismeri-e?
— Ösmerem, tekintetes gróf úr.
— Ezenfelül van Szabadszállás és Fülöpszállás is, nemde. Nos, mindezekben
emberek laknak, de Szent Márton, mint égi szent, Angyalszálláson lakik . . .
nem hiszi?
— Nem akarok elkárhozni, hogy ne higgyem. Pokolszálláson nem lakik, arra
hitelek.
— No, most megmutatom a pénzt is, nézze meg. Csupa vadonatúj, ropogós
egyforintos és mindegyikből tömjénillat árad. És a hitelesség okáért ezenfelül
mindegyiken pecsét is van; tud olvasni . . . Angyalszállás . . . így van-e?
De már ezt a csodát megbámulta a Muharral jött két tanú is. Csakugyan úgy van:
Angyalszállás a pöcsét minden forinton s olyan tömjénillat szállong ki belőle,
mint sátoros ünnepeken a templomból.
Kétjobbkezű Muhar István most merészet gondolt el magában. — Ha úgy véli a gróf
úr, hogy ő hisz neki, hát isten neki fakereszt, csak vélje. Kivett hát a
mándlijából egy százas bankót és még egyet és legyezőt formálva belőlük, oda
tette a gróf elé az asztalra.
— Mondtam már, barátom, hogy megadta már nekem Szent Márton ezt a tartozást.
— Csakhogy én nem akarom ám, gróf úr, hogy károsodjék miattam Szent Márton.
Tessen elfogadni az én pénzemet és visszaküldeni Szent Mártonnak az övét. Angyalszálláson lakik, ott megtalálja a posta ő szentségét.
így kétjobbkezű Muhar István és mosolygott hozzá a szájával, de a szemével is.
Észrevette a gróf úr, hogy föléje kerekedett a napszámos és nevetett is,
bosszankodott is egy arccal. Már most mit csináljon a kétszázzal, mikor az volt
a szándéka, hogy elengedi az atyafinak? — tűnődött.
S hogy tétován csak babrálgatott a bankókkal, Muhar István ki is mondta azt a
merészet, amit perccel előbb csak úgy magában elgondolt.
— Azaz, ne fáradjon vele a gróf úr — mondta. — Tessen nekem adni a Szent Márton
pénzét; én eljuttatom hozzá pár nap alatt.
— No, ez célszerű megoldás lesz — kapott az ajánlaton András gróf s a kezébe
vette a két darab százast. — így megszabadul a gondtól, hogy mit csináljon a pénzzel, engedni.
De Muhar István a másik pénzt kérte, a tömjénszagú kétszáz darab egyest.
-— Mit lehessen tudni, hátha apró pénzre van szüksége a szentnek?
— Igazsága van, barátom, fogja. Ha koldussal találkozik Szent Márton, ne kelljen,
hogy százast adjon, csak forintot. S most áldja meg a jó Isten . . . elmehet.
András gróf azt hitte, hogy ahogy ő tréfált, a másik is csak tréfál és meg fogja
tartani a kétszázat. Ámde mekkorát csodálkozott már egy hét múlva, mikor beállított
hozzá Muhar István és azt mondta: — ihol, gróf úr, a Szent Márton nyugtája.
— Micsoda? A Szent Márton nyugtája? Átadta neki a kétszázat? Hol?
— Nem Angyalszálláson, nagy uram, mert az messze van. Itt helyben, Szentmártonfalván,
fizettem.
— Tán csak nem akarja velem elhitetni, hogy neki magának fizetett?
— Dehogy is, gróf úr, könyörgöm. A plébános úr kezéhez fizettem s ő nyugtatta Szent
Mártonnak nevében. Majd vesz rajta a szegényeknek tüzelőfát. Tetszik tudni: Szent
Antal kenyeret vesz, Szent Márton meg tüzelőt vesz, gróf uram.
— Vagy úgy? Ez már más . . . No, becsületes ember kend, barátom; mégis kár volt,
hogy elsiette a dolgot. Mert éppen ma éjszaka megint csak megjelent nekem Szent
Márton és úgy rendelkezett a kétszázzal, hogy az a magáé. Csak hármat ér a zsellérház,
maga meg ötszázat fizetett, hát nem nézheti, hogy károsodjék, azt mondta.
Ha azt hitte a gróf úr, hogy ez a legsikerültebb tréfája, mert Muhar Istvánt enni fogja
a méreg, miért sietett olyan nagyon azzal a pénzzel -— ha ezt hitte a gróf úr, hát
alaposan és gyökeresen tévedett. Mert Muhar István csak mosolygott és azt mondta:
— Nem az igazi Szent Márton járt a gróf úrnál; az igazi én nálam járt és többet
adott nekem, mint kétszázat.
— Többet adott, mint kétszázat? Hogy-hogy?
— Azzal, hogy azt mondta: add el a kétszáz darab egy-pengőset. Darabjáért tíz pengőt
is elkérhetsz, nem fogja drágállani a fukar sem. Szent Márton pénze jó szerencsét
hoz.
— Ahán! Tehát ezért kellett Muharnak az aprópénz! — világosodott ki a gróf előtt
a tájék. Ez az imposztor már akkor is tudta, milyen tanácsot fog neki adni Szent
Márton. — Nos, hogy volt tovább? — kérdezte kíváncsian és jóízűen nevetve.
— Úgy volt tovább, könyörgöm, hogy elsőnek a két tanúm vett, azután maguktól is
jöttek az emberek. Szent Márton-pénzt akart a fél falu s volt, aki húszat is adott
egyért. Vett még a korcsmáros zsidó is. Több mint kétezer forintot árultam be a
Szent Márton bankóin.
— Több mint kétezer forintot! Abból persze hogy könnyű volt kétszázat a paphoz vinni,
kenyérre.
— Tüzelőfára, könyörgöm, nem kenyérre.
— Mindegy az, barátom, mindegy az . . . Aztán maradt-e még hírmondó az angyalszállási
bankókból, mi?.
— Maradt még vagy öt darabom, gróf úr.
— Azért kérdeztem, barátom, mert én is vennék tán két darabot.. . nekem hogy adja?
Kétjobbkezű Muhar István a zsebébe
nyúlt és kinyálazott két Szent Márton-forintot.
— A gróf úrnak ingyen adom — mondta. — Mindenki másnak pénzért, a gróf úrnak ingyen
. . . tessék.
És gróf mártonfalvi Martonossy András, egy kastély és több ezer hold ura, örökös
főrend, két vármegye örökös főispánja s a többi, elfogadta napszámosától a két pengőt.
Bolond dolog volt nagyon, de elfogadta, ha másért nem, hát csak azért, mert csak
így volt tökéletes a tréfa.
. . . Ez történt vagy negyven évvel ezelőtt, amikor a jókedv, meg a kedély még nagy
demokratizáló tényező volt erre mifelénk. Mégis voltak, akik mosolyogtak, mikor azt
mondtuk, hogy: extra Hungariam non est vita.
