2020. július 25., szombat

Szent Márton ábrázolás Döröskén

A döröskei Szent Jakab templomban egy érdekes első világháborús emlékkel találkozhatunk.
1914 szeptemberében az orosz fronton hősi halált halt az egyik a faluból bevonult fiú, Benkő Márton. Szülei két évvel később a templomban állítottak neki emléket. Az általuk készíttetett festett dombormű a köpenyét a koldussal megosztó Szent Mártont ábrázolja.
A kép alatt az alábbi felirat olvasható:

ISTEN dicsőségére és Szent MÁRTON atyánk tiszteletére
1914 évi szept 14-én az orosz harctéren hősi halált halt
MÁRTON fiuk emlékére készíttették BENKŐ ISTVÁN
és neje VINCE JULIANNA döröskei lakosok 1916-ban

A reliefen nincs jelzés, de az alkotó valószínűleg, a 2019-ben elhunyt Heckenast János építész nagyapja, Heckenast János szobrász - oltárépítő.

(Heckenast a Zala megyei Gősfa templomában is készített egy stílusában ezzel megegyező, de Szent Borbálát ábrázoló világháborús emléket.)





2020. június 15., hétfő

Szent Márton napi szokások a nyugat-magyarországi horvátoknál

Részlet Horváth Iván gyűjtéséből
(Megjelent a Folklór Archivum 10. számában 1978-ban. Kiadta az MTA néprajzi Kutató Csoportja)

a
Szent Márton a pásztorok védőszentje. Mind az öt faluban [Horvátzsidány, Ólmod, Peresznye, Und, Kópháza] általános szokás volt, hogy a pásztor ezen a napon vagy a nap előestéjén köszönteni járt a gazdákhoz, akiknek állatjait őrizte.
A pásztorok még az első dér előtt, azaz október elején annyi nyírfavesszőt vágtak, ahány gazdát szolgáltak. A vesszők ostronyél nagyságúak voltak, tetejükön nyolc-tíz leveles ág volt meghagyva. Csak olyan vesszőt vágtak (horvát nevük šiba), amelyen még rajta volt a levél. A vessző végét ügyesen lefaragták. Olyan helyen tárolták, ahol a fagy nem érhette, hogy a levél le ne peregjen, mert a levél a köszöntő lényegéhez szorosan hozzátartozott. 
Szent Márton nap előestéjén a pásztor végigjárta a falut. A régi időben, kb.
1930-as évekig a falvakban két pásztor volt: a tehénpásztor és a kanász. Az 1930-as évektől kezdve a tehenek legeltetése megszűnt. Ettől kezdve már csak a kanász működött.
A pásztor és a kanász a szokásos időben elindult „bjenčati” (köszönteni). A köszöntő formája a következő volt:
„Hvalen budi Jezuš Kristuš!
Ovo san van donesal sfijetoga Mertina šibu, da van Buog udili sriću.
Nuliko prašćićev i tijelac,
Kod je na kići lišćic.

(az utolsó két sor olmódi variánsa) Kuliko kićića, tuliko tijelćićev, kuliko lišćica, tuliko prašćićev.
Hvaljen budi Jezuš Kristuš. ”
(Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Itt hozom szent Márton vesszejét, hogy az Isten adjon szerencsét.
Annyi legyen a malac és a borjú, mint ez ágakon a levél.
(olmódi variáns)
Amennyi a vessző, annyi legyen a borjú. amennyi a levél, annyi legyen a malac. (Dicsértessék a Jézus Krisztus.)
Ez után a pásztor odaadta a vesszőt a gazdának. A köszöntő alkalmával a pásztor kapott egy liter bort, egy ún. Márton-kalácsot, Ólmodon pedig még egy kenyeret is. Peresznyén a kalácsot másnap kapta meg a pásztor, a kihajtás alkalmával. Ha valakinek nem volt bora, akkor egy liter bor árát pénzben adta oda a pásztornak. Voltak olyan gazdák is, akik többet adtak. Minden háznál meg is kínálták egy-egy pohárral. Kezdetben megitta, de később ezt is a demizsonba öntötte. A pásztort erre az útra elkísérte a felesége és még valaki, hogy segítsék vinni a vesszőket és az ajándékokat.
A Márton-botot (Mertinska palica) a gazda gondosan eltette, mert ezzel a bottal hajtotta ki az állatokat a csordába és ezzel várta este a kapuban, mikor megérkeztek. Ez a vessző a hiedelem szerint szerencsét hoz, elsősorban a szaporulatban.
Egy év múlva, amikor új vesszőt hozott a pásztor, a régiből ostornyelet csináltak. Az ostornyélnek is csodás erőt tulajdonítottak.
Ez a szokás is eltűnt, mint a falvakból a csordák és a kondák. Utoljára kb. az 1960-as években jártak „bjenčati” (köszönteni) a pásztorok. E szokás a leghosszabb ideig Undon állt.
Az 1930-as évekig meglevő hiedelem szerint szent Márton hetében tilos volt mosni, mert azt tartották, hogy ha ezen a héten ruhát szárítanak, akkor a következő évben sok állat fog elpusztulni és ezek bőre lesz kiterítve, hogy száradjon.
„Mertin s obiaki nestalnu zimu zlamenuje. ”
„Ako nam Mertin merzal dán donesije, ali onda neka i vrijeda s sniguon tresije, ali s šuhin, nigdar s mokrin, to si misli i Djandre za njin. ”
(A felhős Márton változékony telet jelez.)
(Ha Márton hideg napot hoz, akkor hamarosan havazzon is, de száraz és nem nedves, ezt gondolja utána András is.)
Az általánosan ismert hiedelem szerint Márton néha fehér lovon jön, néha pedig feketén. Azaz, ha havazik, akkor fehér lovon jön, ha nem havazik, akkor feketén.

2020. május 3., vasárnap

A szabók védőszentje: Magyarországi Szent Márton


Egy korábbi bejegyzésben arról volt szó, hogy a magyar lakatosok ipartestülete Mártont tekintette parónusának ( Szent Márton a lakatosok patrónusa )


Bévilaqua
Borsody Béla
Bevilleaqua-Borsodi Béla művészettörténész a Ferfiszabók Közlönye 1932 évi szeptemberi számában a pesti szabócéh 1801-ben készült zászlójáról ír és elmonja azt is, Mártont a szabók védőszentjüknek tekintik.
Írása az alábbiakban olvasható. Ne lepődjünk meg tulságosan! A cikk szerint Márton Toursban született, majd onnan jött haza Sabáriába, hogy ismét visszatérjen Galliába. Tours város kapujában a köpenyét egy olyan koldussal osztotta meg, akinek derekára egy posztódarab volt csavarva.
 
A pesti érdemes szabócéh régi céhzászlója

A Budapesti Férfiszabók Ipartestülete kegyeletes gonddal őrzi régi céhzászlóját. Az idők vasfoga állal megviselt ipartörténeti ereklye egyik oldalán az 1801. évszám felett erősen megrongált állapotú olajfestményen római sisakos, bőr páncélinges lovas látható, jobbjában befelé fordított élű kard, lova világos pej. A lovas előtt derékig meztelen koldus térdel, derekára posztódarab van csavarva.
Ki ez a római lovas? Magyarországi Szent Márton, a szabó céhek ősi pátronusa. A szent a legenda szerint a kereszténység első századában született a mai franciaországi Tours-ban, ezután mint római százados, a római világbirodalom Pannónia nevű tartományának egyik fővárosában Sabariában teljesített katonai szolgálatot. Innen újra a mai Franciaország területét alkotó Gallia nevű római tartományba került vissza. Tours város kapuján kilovagolva, egy hideg téli estén, didergő, meztelen koldust látott. Hogy a koldus fázó állapotján segítsen, a szent római katonai köpönyegét kardjával kettőbe szabta és a köpönyeg felét a meztelen koldusnak adta. És íme, lássad a csodát! A koldus elváltozott: Martinus, a római százados Krisztus urunkat látta maga előtt! Ekkor a keresztény hitre tért ő is és mint nemes püspök halt meg.
Pannónia, mint tudjuk, a magyar Dunántúl és Sabaria a mai Szombathely. Szent Mártont ezért nevezik Pannóniai vagy másképpen Magyarországi Szent Mártonnak.
A legenda okán a köpönyegét karddal elszabdaló szent a francia, német és magyar szabócéhek védőszentje lett. A Dunántúlon különös tiszteletnek örvendett. Pannónia hegye, vagyis Pannonhalma, eredeti régi neve Szentmárton hegye. Számtalan Szentmárton nevű hely őrzi a szabók szentje emlékét. A zászló is a fenti legendát örökíti meg. Szent Márton napján, november 11-én volt szokásban, hogy a hívek papjaiknak, a jobbágyok uraiknak kalácsot, tyúkot, ludat, süteményt, sört ajándékoztak. Ez a »'Mártonnapi Lud« eredete.
A szabócéhekben november 11-től kezdve a legények este gyertya mellett is tartoztak dolgozni, ősi szokás voll, hogy e napon a mester az asztalánál étkező inasok és legények számára libapecsenyét süttetett. A pecsenyés- tálra annyi szál gyertya volt a körítésbe tűzve, ahány inas és legény volt a műhelyben. Ezt a régi szabómesterek »Gyertyás Pecsenyének« hívták (Licht, Braten, Martini Gans). Ezen az estén dupla porció bor járt ki a legényeknek, akik viszont egy hordócska sörrel tisztelték meg a mester családját. 

Bevilleaqua Borsody Béla dr







2020. április 20., hétfő

Horvát Szent Márton-ének Ólmodról


Tomislav Buljan 1964-ben az Ólmodon élő horvátoktól gyűjtött népdalokat.  Hergovich Mártonné egy rövid Szent Márton-éneket is előadott, amely így kezdődik: "O sveti biskup ljubljeni"

Az ének a Zenetudományi Intézet honlapján is elérhető, meghallgatható: 

O sveti biskup ljubljeni   (A felvételen Szent Márton ének 6.20-kor kezdődik.)


2019. szeptember 7., szombat

Szent Mártonhoz kapcsolódó mondókák és ráolvasások


Márton napi pásztorjárás - Acsád

'A pásztorok házról házra járnak, hosszú, lehetőleg dús lombcsomókkal bíró nyírfavesszőkkel, melyek közül egyet egyet a gazdának adnak. Ezzel hajtják ki tavasszal első ízben a sertéseket a legelőre, ha sok lomb volt a vesszőn, jól szaporodik az állat. A vesszőt a következő mondókával adják át:
„Adjon Isten jó estét, meghoztam Szent Márton püspök vesszejét. Annyi malacuk legyen, mint ahány ága boga van. Adja Isten, hogy több Szent Márton-napot is megélhessünk s erőben, egészségben -eltölthessünk, nem ilyen búval, bánattal. Több örvendetesebb napokat adjon Isten, adjon bort, búzát, békességet s lelkünknek örök üdvösséget!"

Közli: Relkovic Davorka - Etnographia, 1930., 53. p.

Játékos mondóka Bucsutáról


Szent Márton hajnalán a lányok trágyát visznek a kertbe, ott leborítják és ráállva mondják:
Alulról is, felülről is, keletről is, nyugatról is jöjjenek a kérők!

Szent Márton hajnalán a lányok trágyát visznek a kertbe, ott leborítják és ráállva mondják:
Alulról is, felülről is, keletről is, nyugatról is jöjjenek a kérők!
Szent Mártonnak hajnalán a lányok trágyát visznek a kertbe, ott leborítják és ráállva mondják:

Alulról is, felülről is,
keletről is, nyugatról is
jöjjenek a kérők!

(Közli: Pócs Éva: Magyar ráolvasások)

Szent Márton vesszeje - Sárvár

"
Márton nap előestéjén (nov. 10.) a kanász leveles nyírvesszőt hord azokhoz a házakhoz, honnét disznó járt a csordával. így köszönt be:
 Aggyon Isten jó estét!
Mekhoztam Szentmárton vesszejét, — régi szokás szerint. — Annyi szaporodás légyen a zállatok között, ahány ágaboga van énnek a vesszőnek. Dicsírtessík a Jézus Krisztus!
Ilyenkor a kanásznak rétest szoktak adni."
Kajdi Ferenc gyűjtése - Dunántúli Szemle, 1942. 5 - 6., 232. p.

Simon Júdás napi mondóka Tolna megyéből

Simon, Juda, ha mind Szent Mártonig fénlik, a gabona bőven terem azt reménlik.

Szent Márton napi lepény – Vép


„A kanász szt. Márton napjának előestéjén eljárja a házakat s ezt mondja : Adgyon Isten szërëncsés jó estét! Mégjött szent Márton püspök szolgájo. Adgyon Isten bort, búzát, bíkéssíget, lölkünknek örök iidvössíget ! Dicsértessik a J. n. ! (Amint mondják, régebben így is volt : Adgyon Isten bort, búzát, borockot, kurta farkú malacot ; csutoránknak feneket, hogy ihassunk eleget !) — A kanász mákos vagy turóslepényt meg pénzt kap.”

Varga Ignác: Vépi népszokások, babonák – Etnographia, 1920. 90. p.


 
Közli: Balázs Kovács Sándor: Tolna megyei népi kalendárium, Szekszárd, 2006

Stigliano-i ráolvasás

Szent Márton Rómából jött,
Megázott az esőben,
Ave Maria-t mondva
Új házhoz érkezett.
A férj befogadta, az asszony elküldte.
Főtt halat evett
Víz alatt, a venyigék fölött,
Oszlasd el az én hasfájásomat.

Közli: Ernesto de Martino: Italie de Sud et Magie, Paris, 1963 38 - 39. Magyar fordításban idézi: Dömötör Tekla: A népszokások költészete, Budapest, 1974, 113. p.


Szent Márton napi rétes Csényén


A Nyugat-Dunántúlon a Márton nap étele a rétes (és a sült liba), itala az újbor.
Egy 1943-as adat Csényéről.

"Régi szokás a községben, hogy Szent Márton napjára rétest sütnek. Estefelé a sertéspásztor és a csordás kosarasan házról-házra járnak és rétest szednek, miközben szerencsekívánataikat fejezik ki ezzel a mondással: adja Isten, hogy több Szent Márton napját is megérhessük, erőben, egészségben eltölthessük! A házigazda borral szokta a vendégeket megkínálni."

szenttamási Babos Lajos: A sárvárvidéki körjegyzőség története, Szombathely, 1943. 50. p.


(Csényei kapufák - illusztráció Babos Lajos könyvében)


2019. szeptember 4., szerda

Márton a magyar irodalomban - Csermely Gyula: Szent Márton pénze

Szent Márton ha néha - néha meg is jelenik a magyar irodalomban, akkor sem mindig főszereplő.
A blogon van néhány olyan bejegyzés is, amelyik ehhez a témához kapcsolódik.

Az alábbi linkre kattintva, megtalálja őket.

 - Márton a magyar irodalomban -


Csermely Gyula alábbi elbeszélése  1922-ben az Új Időkben jelent meg.




CSERMELY GYULA: SZENT MÁRTON PÉNZE

Szentmártonfalva leggazdagabb embere persze a földesura, a grófja volt, gróf mártonfalvi Martonossy András —- és ugyanennek a községnek legszegényebb halandója — nem persze, hanem sajna — kétjobbkezű Muhar István napszámos volt.
  Azaz, vizsgáljuk meg egy kicsit a Muhar István szegénységét és meglátjuk, hogy nem is volt olyan szegény ember őkelme. Arról egészen is hallgatok, hogy munkabíró egészséges ember volt, aki megkereste az ő mindennapi kenyerét, akár mondott érette Miatyánkot, akár nem mondott; de szegény ember-e az olyan, aki esőben, sárban, pihenten vagy fáradtan, csuromvizesen vagy szárazon, izzó nyári nap alatt vagy keményre fagyott téli föld felett egyformán mindig jókedvű és víg szavú? Bizony nem szegény ember az olyan, akármit mond az adóbecslő vagy a finánc, aki pedig üres tarisznyában is adóalapot keres.
  Ugyanezen okból mártonfalvi Martonossy András gróf még gazdagabb volt, mint amilyen, mert ő is mindig derűs lelkű és kedélyes volt, aki szerette a tréfát, olykor még a bolondos dolgokat is.
  A gróf — régi vágású patriarkális ember — a maga kastélyában lakott. Sokablakú emeletes kastély volt és az volt a nevezetessége, de dísze is, hogy az egyik ablak helyén egy fülke s a fülkében egy fehérmárvány Szent Márton volt. Ö lévén a pátronusa a grófi családnak s a falunak is egyaránt.
  Ez volt az a bizonyos Szent Márton, aki márványkő alakjában is olyat tett, amit sem azelőtt, sem azután, de egy élő szent sem. Képzeljék kérem: kezességet vállalt egy földhözragadt napszámos emberért, kerekesen kétszáz magyar forintig. Ilyet, ugye, nem olvasni a Szentek Élete című szép könyvben egy szentről sem, hogy könnyelműen kezességet vállalt és obligóba keveredett volna. De hát magyar földön állt az a márvány-szent, hát úgy látszik már asszimilálódott kissé mihozzánk.
  Önök úgyis már sejtik, hát nem is hallgatom el tovább, hogy az a bizonyos szegény ember, akiért Szent Márton kezességet vállalt, kétjobbkezű Muhar István napszámos volt.
  Úgy történt a dolog, hogy volt a grófnak egy kis zsellértelke is a faluban, ami üresen állt, Muhar István meg, aki szemet vetett arra a telekre, napszámba dolgozott a gróf úrnál. Nem odakint a határban dolgozott, hanem odabent a kastélynak az udvarán; kavicsot hordott, daraszolt, fákat nyesett, mert hogy tavasz volt, az effajta munkáknak az ideje ... és szombat este, mikor a gróf úr a maga kezével fizette ki neki a napszámot, hatszor egy forint hetvenet, összesen tíz pengőt és húsz krajcárt, tréfásan azt kérdezte tőle:
— No, kétjobbkezű Muhar István barátom, megint megkeresett napszámba egy milliót, mikor veszi meg tőlem ezt a kastélyt?
  Kétjobbkezű nem igen jött zavarba, meg is szokta már a gróf részéről a tréfálkozást. Csak vonogatta a vállát, pislantott hozzá vagy hármat, egy mosolygást is eresztett az arcára, úgy felelt:
— Előbb elkendőzöm az árendás úr lányát, a kastélyról majd csak azután beszélünk. Most, ha megengedi a „tekintetes" gróf úr, a zsellérházra alkudnánk meg . . . hogy adja?
A kastélytól a zsellérházig: nem is olyan veszekedett nagy lépés az!
Megért az a zsellérház háromszáz igaz magyar forintot; ennyit megért, de többet egy krajcárt sem, mégis ötszázat kért érte a gróf úr. Nem azért, hogy illetéktelenül nyerjen, hanem azért, mert gondolta: úgyis lealkudja azt a kétszázat s én leengedem.
— Megadom az ötszázat, nagy uram. Háromszázat most adok, kettőt pedig Szent Mártonkor ... jó lesz?
A grófnak már az ajkán volt a válasz:
— No, Kétjobbkezű, jó lesz, de ne ígérje a többit se Szent Márton napjára, se későbbre, mert háromszáz is elég azért a viskóért.


  Már a száján volt ez a kijelentés, de úgy gondolta a gróf úr, ráér ám az elengedéssel ősszel is. Amikor elhozza ez a Muhar István a kétszázat s ő visszaadja neki egy tréfával: megfizette már Szent Márton, hát csak tegye el.
Már előre is mosolygott az arcon, amit Kétjobbkezű Szent Mártonkor majd vágni fog és zsebre dugva a háromszázat, kurta szóval azt mondta, hogy jó lesz. Azután kezelt egyet az emberrel — csak így perfekt 
az alku és csak így szent az ígérete az adósnak — és elengedte Muhar Istvánt . . . Isten áldja meg. 
  Kétjobbkezű ezek után a zsidóhoz ment be, a korcsmába. A gróffal persze nem ihatott áldomást, hát saját magával ivott és nagyon jókedvű lett. De még dalolt is az italhoz, a hejretyutyutyu nótájára valami rigmusfélét rögtönözve-reszelve: ingöm, gatyám a batyuban, hejretyutyutyu . . . lesz már házam a faluban, hejretyutyutyu . . . ablakába majoránna hejretyu . . . sok kis lány majd kap utána, hejretyutyutyu.
Szebb asszony lett volna a zsidóné, tán még körülkapta volna egy kis frissre, igy hát megelégedett azzal, hogy csak ott helyben markírozta a táncolást, fel-fel állva, hajladozva, kurjongatva s olykor-olykor tapsolva is.
Belekerült ez a vígság nem egészen ötvenöt krajcárba; megihatott volna még annyit, hogy kerekesen ki legyen a pengő, de mert érezte, hogy már elég volt, hát véget vetett az italozásnak és elment. Reggel ünnep lesz, vasárnap és úgy illik, hogy ő józan legyen, mikor a templomba megy.
  Nos, az italt a korcsmárosnak hagyta, de a nótát, meg a jó kedvét, azt kihozta magával az utcára. És hazafelé menet is dúdolta, hogy inge a batyuban van s hogy neki is lesz már háza a faluban . . . hejretyutyutyu. 
A házról, amit megvett a gróftól, eszébe jutott a kétszáz pengős hátralék, eszébe jutott Szent Márton napja, mint terminus és eszébe jutott maga Szent Márton is. S hogy éppen a kastély előtt ment el, odakanyarodott a fülkéhez a szent elé és így szólt hozzá, kissé kapatosan a jó bortól:
— No, te Szent Márton koma, megembereld ám magadat, engem bajban ne hagyj. Kezet adtam a gróf úrnak, hogy a neved napján fizetek, hát gondoskodj 
is róla, hogy szégyent ne vallj. Mert én úgy tekintem azt, komám, hogy te vagy a kezesem a gróf úrnál, máskülönben csak nem várna azzal a kis pénzzel. 
Ezzel tovább ment kétjobbkezű Muhar István, a gróf pedig majd lefordult a székéről, úgy hahotázott kacagott az emberen. Mert hogy nyitva volt a szobája ablaka, jól látott és kihallgatott mindent. Eredeti, — gondolta, — nagyszerű. Mert Márton-napra ígérte a fizetést, hát kezesének fogja is meg Szent Mártont.
Harmadnapra, hétfőn, megint munkába állt Muhar István a kastélyban és mint jóravaló napszámoshoz illik, a munkáján volt az esze, nem azon, amit boritalos jókedvvel konstatált volt. Tudniillik, hogy Szent Márton az ő kezese. Inkább számítgatta magában, hogy Szent Márton napjáig még hét hónap van; megkeres ő ezalatt négyszázat, felél belőle kettőt, kettőt meg lefizet a gróf úrnak. Tudniillik, igaz magyar forintot.
A számítás, mint látjuk, nagyon reális volt, annak találta kétjobbkezű Muhar is s mikor dél lett, egy fal tövében leült és elővette a szalonnáját, bicskáját.
Két falat kenyér, két falat szalonna és ott állott előtte a gróf úr. Az agara is oda jött, de korántsem a szalonna-bőrke szagára. Kellett is a kutyaprincnek a paraszti koszt?! Jobbhoz volt ő szokva — majd azt mondtam, hogy hátulgombolós korától.
A gróf úr nagyon jól hangoltnak látszott. Meg is magyarázta az embernek, miért az.
— No, Kétjobbkezű, — mondta, — Szent Mártonra én megkapom a kétszázat. És dörzsölte hozzá a kezét, mint aki örvend.
Muhar István látta, hogy tréfálni tetszik a gróf úrnak, hát ő is ilyen tréfaszóval válaszolt. Azaz nem válaszolt, hanem kérdezett.
— Olyan akkurátusan tudja a gróf úr, hogy megkapja Szentmártonkor azt a kétszázat?
— Szent bizonyos, hogy megkapom . . . igen.
—No, én nem tudom olyan szentül, gróf uram.
Hátha letagadom a tartozást? Vagy hátha ágynak esem és nem fogok keresni?
— Akkor is megkapom azt a kétszázat.
— Én tőlem-e?
— Ha kendtől nem, hát mástól. A kezesétől, Kétjobbkezű barátom.
— Hát ki az én kezesem, az árendás úr? Vagy az esztergomi fő-főérsek, könyörgöm?
— Még annál is nagyobb úr: Szent Márton. Megjelent ma éjszaka és azt mondta, csak ne féltsem a kétszázat. Megfizeti ő, ha netalántán maga nem fizetne.
— A bizony jó lesz, kegyes gróf úr. Csak le ne késsen a postáról a fizetés napján az a Szent Márton.
"... így enyelegtek egymással a nagy tekintélyű gróf úr és az ő kétjobbkezű napszámosa, Muhar István.
. . . Elmúlt a tavasz, el a nyár is. November tizenegyedike, Szent Márton-napja is eljött és András gróf ugyancsak várta, beállít-e vájjon Muhar István a kétszázzal? De hiába várta aznap is, másnap is; Kétjobbkezű nem jött, nem is fizetett.
— Megfeledkezett az atyafi a dátumról?
Dehogy is feledkezett őkelme, csak meg akarta
tudni, állt-e vájjon a szavának Szent Márton és megfizette-e a gróf úrnak a kétszázat? Hisz kezességet vállalt — a gróf mondta — és tegnapelőtt járt le a terminus.
Az okból hát, hogy ezt megtudja, harmadnapra beállított a gróf úrhoz. Hogy megadja neki a két százat, azt mondta s hogy elnézését kérje a késésért. De persze, hogy nem egyedül jött; két tanú is jött be vele a gróf úrhoz. 
Mert tudni kell ám a paraszti észjárást. Ha vesz kölcsönt az atyafi, nem okvetlenül szükséges a bizonyság, de amikor már megadja, a tulajdon atyjának is csak tanuk előtt fizet, mert hát ki tudja? . .
— Fizetni jött? — kérdezte a gróf úr. — Elkésett atyámfia, már elkésett.
— Ügyvéd-kézbe adott? Csak nem perelt meg engem a gróf úr?!
—- Nem tettem, atyámfia, mit gondol? Csak azért mondom, hogy elkésett, mert megadta már nekem Szent Márton azt a kétszázat.
Kölcsönkenyér visszajár, a tréfa is.
— Maga volt itt Szent Márton, vagy postán küldte a tartozásomat? — kérdezte.
— Utalvánnyal, postán küldte, barátom.
— Utalvánnyal, postán? Oszt hunnajt?
— Angyalszállásról, unnajt.
— Unnajt-e? Ejha!
— Tán csak elhiszi, Muhar István, ha én mondom. Árokszállás községet ismeri-e?
— Ösmerem, tekintetes gróf úr.
— Ezenfelül van Szabadszállás és Fülöpszállás is, nemde. Nos, mindezekben emberek laknak, de Szent Márton, mint égi szent, Angyalszálláson lakik . . . nem hiszi?
— Nem akarok elkárhozni, hogy ne higgyem. Pokolszálláson nem lakik, arra hitelek.
— No, most megmutatom a pénzt is, nézze meg. Csupa vadonatúj, ropogós egyforintos és mindegyikből tömjénillat árad. És a hitelesség okáért ezenfelül mindegyiken pecsét is van; tud olvasni . . . Angyalszállás . . . így van-e?
De már ezt a csodát megbámulta a Muharral jött két tanú is. Csakugyan úgy van: Angyalszállás a pöcsét minden forinton s olyan tömjénillat szállong ki belőle, mint sátoros ünnepeken a templomból.
Kétjobbkezű Muhar István most merészet gondolt el magában. — Ha úgy véli a gróf úr, hogy ő hisz neki, hát isten neki fakereszt, csak vélje. Kivett hát a mándlijából egy százas bankót és még egyet és legyezőt formálva belőlük, oda tette a gróf elé az asztalra.
— Mondtam már, barátom, hogy megadta már nekem Szent Márton ezt a tartozást.
— Csakhogy én nem akarom ám, gróf úr, hogy károsodjék miattam Szent Márton. Tessen elfogadni az én pénzemet és visszaküldeni Szent Mártonnak az övét. Angyalszálláson lakik, ott megtalálja a posta ő szentségét.
így kétjobbkezű Muhar István és mosolygott hozzá a szájával, de a szemével is.
Észrevette a gróf úr, hogy föléje kerekedett a napszámos és nevetett is, bosszankodott is egy arccal. Már most mit csináljon a kétszázzal, mikor az volt a szándéka, hogy elengedi az atyafinak? — tűnődött.
S hogy tétován csak babrálgatott a bankókkal, Muhar István ki is mondta azt a merészet, amit perccel előbb csak úgy magában elgondolt.
— Azaz, ne fáradjon vele a gróf úr — mondta. — Tessen nekem adni a Szent Márton pénzét; én eljuttatom hozzá pár nap alatt.
— No, ez célszerű megoldás lesz — kapott az ajánlaton András gróf s a kezébe vette a két darab százast. — így megszabadul a gondtól, hogy mit csi
náljon a pénzzel, engedni. 
De Muhar István a másik pénzt kérte, a tömjénszagú kétszáz darab egyest.
-— Mit lehessen tudni, hátha apró pénzre van szüksége a szentnek?
— Igazsága van, barátom, fogja. Ha koldussal találkozik Szent Márton, ne kelljen, hogy százast adjon, csak forintot. S most áldja meg a jó Isten . . . elmehet.
András gróf azt hitte, hogy ahogy ő tréfált, a másik is csak tréfál és meg fogja tartani a kétszázat. Ámde mekkorát csodálkozott már egy hét múlva, mikor beállított hozzá Muhar István és azt mondta: — ihol, gróf úr, a Szent Márton nyugtája.
— Micsoda? A Szent Márton nyugtája? Átadta neki a kétszázat? Hol?
— Nem Angyalszálláson, nagy uram, mert az messze van. Itt helyben, Szentmártonfalván, fizettem.
— Tán csak nem akarja velem elhitetni, hogy neki magának fizetett?
— Dehogy is, gróf úr, könyörgöm. A plébános úr kezéhez fizettem s ő nyugtatta Szent Mártonnak nevében. Majd vesz rajta a szegényeknek tüzelőfát. Tetszik tudni: Szent Antal kenyeret vesz, Szent Márton meg tüzelőt vesz, gróf uram.
— Vagy úgy? Ez már más . . . No, becsületes ember kend, barátom; mégis kár volt, hogy elsiette a dolgot. Mert éppen ma éjszaka megint csak megjelent nekem Szent Márton és úgy rendelkezett a kétszázzal, hogy az a magáé. Csak hármat ér a zsellérház, maga meg ötszázat fizetett, hát nem nézheti, hogy károsodjék, azt mondta.
Ha azt hitte a gróf úr, hogy ez a legsikerültebb tréfája, mert Muhar Istvánt enni fogja a méreg, miért sietett olyan nagyon azzal a pénzzel -— ha ezt hitte a gróf úr, hát alaposan és gyökeresen tévedett. Mert Muhar István csak mosolygott és azt mondta:
— Nem az igazi Szent Márton járt a gróf úrnál; az igazi én nálam járt és többet adott nekem, mint kétszázat.
— Többet adott, mint kétszázat? Hogy-hogy?
— Azzal, hogy azt mondta: add el a kétszáz darab egy-pengőset. Darabjáért tíz pengőt is elkérhetsz, nem fogja drágállani a fukar sem. Szent Márton pénze jó szerencsét hoz.
— Ahán! Tehát ezért kellett Muharnak az aprópénz! — világosodott ki a gróf előtt a tájék. Ez az imposztor már akkor is tudta, milyen tanácsot fog neki adni Szent Márton. — Nos, hogy volt tovább? — kérdezte kíváncsian és jóízűen nevetve.
— Úgy volt tovább, könyörgöm, hogy elsőnek a két tanúm vett, azután maguktól is jöttek az emberek. Szent Márton-pénzt akart a fél falu s volt, aki húszat is adott egyért. Vett még a korcsmáros zsidó is. Több mint kétezer forintot árultam be a Szent Márton bankóin.
— Több mint kétezer forintot! Abból persze hogy könnyű volt kétszázat a paphoz vinni, kenyérre.
— Tüzelőfára, könyörgöm, nem kenyérre.
— Mindegy az, barátom, mindegy az . . . Aztán maradt-e még hírmondó az angyalszállási bankókból, mi?.
— Maradt még vagy öt darabom, gróf úr.
— Azért kérdeztem, barátom, mert én is vennék tán két darabot.. . nekem hogy adja?
Kétjobbkezű Muhar István a zsebébe nyúlt és kinyálazott két Szent Márton-forintot.
— A gróf úrnak ingyen adom — mondta. — Mindenki másnak pénzért, a gróf úrnak ingyen . . . tessék.
És gróf mártonfalvi Martonossy András, egy kastély és több ezer hold ura, örökös főrend, két vármegye örökös főispánja s a többi, elfogadta napszámosától a két pengőt. Bolond dolog volt nagyon, de elfogadta, ha másért nem, hát csak azért, mert csak így volt tökéletes a tréfa.
. . . Ez történt vagy negyven évvel ezelőtt, amikor a jókedv, meg a kedély még nagy demokratizáló tényező volt erre mifelénk. Mégis voltak, akik mosolyogtak, mikor azt mondtuk, hogy: extra Hungariam non est vita.