2016. november 16., szerda

Szent Márton napi panasza és testamentoma egy nyársra ítéltetett hízott gúnárnak

Volt idő, amikor az alábbi verset Csokonainak tulajdonították. A szerző azonban nem ő, hanem a szintén Debrecenben tanuló Mátyási József (1765 - 1849). A költemény ponyvafüzet változatát Czéh Sándor magyaróvári nyomdász adta ki valamikor 1840 körül.
A költemény arra vonatkozóan is útmutatást ad, hogyan készítsük el a Márton napi libát:
A máját pirítva add fel, kevés lével,
  Feleresztvén egy kis édes tejfelivel.
Fahajat szegfűvel, rozmarint vess bele,
Hadd legyen a papnak egy kedves étele.
  Aprólékja, zúza kásával jó lészen,
  Maga pecsenyének, hadd süljön egészen,
Négy - öt icce zsírja, tudom, fog cseppenni,
Piritusra kenjük reggelenként enni.

A könnyebb érthetőség érdekében az alábbi változatban a szöveget egy kicsit közelítettem a mai nyelvi normákhoz. (pl: ház tály helyett háztáj, tójtál helyett tojtál, stb.)
(A kiadványnak Mosonmagyaróvári Huszár Gál Könyvtárban található eredeti változata itt olvasható.)

Szent Márton napi panasza és testamentoma egy nyársra ítéltetett hízott gúnárnak
Lúdnyelvből magyarra fordítva

Te udvari Hóhér! Te házi Mészáros!
Ki által a háztáj vérsárral mocsáros.
  Te szárnyas állatok gyilkos pusztítója,
  Kegyetlen Asszonynak dühös szolgálója.
Távozz egy darabig siralom ólamtól,
Míg vég búcsút veszek nememtől s magamtól;
  Gá Gá! Gá!!! Rokonim, rabpajtásotok füle
  Tegnap esthajnalkor egy nagyot csendüle.
Azt álmodtam, mint ha meggyúlt volna ólam,
S magától lehullott minden tollam rólam.
  E szörnyű látástól a szívem megrettene,
  Mondván: Jaj! Mit jelent? Madarak istene!
Már libakoromba hallottam e napnak
Hírét, hogy ünnepe volna Márton papnak.
  Rég tudom, hogy ilykor a torkos babona
  Eleitől fogva a nyársra ludat vona.
Mert apám, anyám is mikor megölettek,
E nyalánk szokásnak áldozati lettek.
  De mint a megholtnak, nem jutott eszembe,
  Hogy nem kéne jutnom ősi veszélyembe,
Engem hát a tóról minap hazacsaltak,
S egy szoros hizlaló klastromba foglaltak;
  Hol nem mozdulhatván se balra, se jobbra,
  Testem a töméstől nőtt kétszer nagyobbra.
Sőt nagy tele híztam faköpönyegemet,
Hogy pihegni őt vélték, nem engemet.
  Ha még a sors egy hetet élnem engedne,
  Mint az ért dióé, tokom kirepedne,
Mert kötelesség volt hevernem és ennem,
Melly rangról e panaszt nem lehetne tennem.
  Ha jó lakással itt nagy ínség nem volna,
  A rabság s étemért éltem nem lakolna.
Bámultam az asszony bő alamizsnáját,
Hogy fecsérte rám a törökbúzáját.
  Sokszor mondtam, gyomrom meg fogom terhelni,
  De csak torkig kellett a kegyelmet nyelni.
Sokszor kiáltottam, mindjárt megfulladok,
S dögömből vacsorát cselédeknek adok.
  Olykor ki - ki szólott a kályhát strázsáló,
  Mondván, agyon ne tömd a ludat szolgáló.
Ne tehénkedj úgy rá hátulsó lábaddal,
Ne csomoszold belé mind a tíz ujjaddal.
  Azt képzeltette velem csalárd szívessége,
  Hogy az örök halált szerze embersége.
Hogy mivel sok tojást, libákat nemzettem,
Az asszony hűségét azzal érdemlettem,
  S lúd férfiságomat akarja hálálni.
  Vagy klastromba azért rekesztett engemet,
Hogy megpihentetvén nemző műszeremet,
S erőre kapatván néhány napok múlva,
  Gúnári munkámhoz fogjak megújulva.
  S ma mondja a lány, öld meg azt a göböly ludat,
  sok zsugorgásidért töltsd rajta bosszúdat.
Kár az eb anyjára már több költést tenni,
ki kéne belőle az intereszt venni.
  Osztán ha még tovább hizlaltatom félek,
  Hogy hátulról megy ki belőle a lélek.
Külön szedd a pelyhét, hasát meg ki mosni,
a szárnyait seprűtollaknak vagdosni.
  A máját pirítva add fel, kevés lével,
  Feleresztvén egy kis édes tejfelivel.
Fahajat szegfűvel, rozmarint vess bele,
Hadd legyen a papnak egy kedves étele.
  Aprólékja, zúza kásával jó lészen,
  Maga pecsenyének, hadd süljön egészen,
Négy - öt icce zsírja, tudom, fog cseppenni,
Piritusra kenjük reggelenként enni.
  Anyám átkozott nap, amelyen kitojtál,
  Miért mikor a kotlón ülvén meg nem folytál? 
Vagy miért kémény alá nem vitt otromba
Első gazdasszonyom még tojás koromban?
  Vagy miért létem előtt nem ölték szülémet?
Vagy ha lettem: Miért egy kákabélű német,
Vagy azzal egyforma hastörvényen járó,
  Valamely levesen neveltetett báró,
Itten csavarogván meg nem hapsolt hígan,
Hogy emésztett volna gém módjára vígan?
  Óh, miért vagy akkoron a sas el nem kapott,
  Mikoron pásztorom a pázsitra csapott?
Vagy lélek gégémre ment volna szem, vajha,
Hogy ne piszkolhatna most egy piszkos szajha.
  Asszony, tekinthetnéd most fő születésemet,
  S szaporításbeli derék érdememet.
Kettőztetett halál csak el is gondolni,
Hogy ez candra által fog vérem omolni.
  Fejedelmi lúdtól vettem eredetem,
  Cifrán font kosárban történt kikeletem.
Mert én annak vagyok késő unokája
Amint bizonyítja nemünk krónikája,
  Mellyet legelőször Róma városában
  Fel s alá hordoztak pompás taligában.
Azért hogy Manliust álmában felverte
Mikor már a kakas várát majd elnyerte.
  Tollatlan kétlábúk; miért üldöztök minket?
  Nem tekintik ennyi jótéteményinket:
Ha pelyhet nem adnánk, dunyhátok sem volna.
Mi pennáink nélkül ki s mivel másolna?
  Nékünk hálálhatja az író kenyerét,
  Mikor firkálásért pénz üti tenyerét.
Sok szegény legénynek, hogy nincs csutorája,
Szárnyunkból telik ki pipa szopókája.
  A dáma köszönje gágogók lettének,
  Hogy lágy párnát tölthet fényes ülepének.
A nagy úr egy szálig lenne foga fájó,
Ha nékik tollunkból nem készülne vájó.
  Más madár emberrel ennyit nem közölhet,
  Mégis a lelkes vad minket rághat, ölhet!
Sok atyánkfiába azzal kötnek bele,
Hogy jó mellfájásról a lúdzsír étele.
  De miért kell elveszni néhány bűntelennek
  Méltatlan lettéért egy mértékletlennek?
Fosztással is szoktak bennünket gyötörni,
Szárnyunka, lábunkat játékból eltörni.
  Hányszor kergettetnek ránk huszított ebbel,
  Midőn megpiszkoltak ütéssel vagy sebbel.
Hibáinkat csúfos példabeszédekké
Teszik, s azzal ismét keservesebbekké.
  A lepcsest csúfolják szárnya szegett lúdnak.
  Hát ez nem oka-é, nemzetem bosszúdnak,
Hogy a nyelves  kofák mondatnak gágogni,
S a vén hálálkodók libaként zsibogni?
  A terjedt lábfőket hívják lúdtalpaknak,
  A vékony hosszú nyakat gúnárnyaknak.
Sőt kéntelen nyelvem egy fajtalan szóra,
- Oh,  ne tulajdonítsd bűnül végső óra -
  Sok pajkost hallottam nem kis bosszúsággal,
  Élni ama trágár hasonlatossággal:
Hogy szeretőjöknek a kis portékája
Olyan  - úgy mond -  mint a hizlalt lúdnak mája.
  Az emberi csúfnak hossza s vége nincsen
  Ludak! Példám és szóm okosságra intsen
Mivel tihozzátok az ember goromba,
Azt javaslom végső szempillantásomba:
  Hogy ocsmány óljokban ne raboskodjatok.
  Szálljatok a rétre, hiszen van szárnyatok.
Átkozott, ki fog udvarban maradni,
Olcsóért életet nem okosság adni.
  Sok csak a tojás is, toll is annyi bérért,
  Mikor ingyen lehet, mért kell enni bérért?
Mintegy bujálkodnak kinn a szabadságban,
Vad társink a nád közt laknak bátorságban;
  Hol ti is, kívánom, békével fördjetek,
  S szép tiszta búzával százakig éljetek.
Szaporodhattok ott soká, sok ezerre,
Csak vigyázzatok a puskás emberre.
  Én pedig legalább azt a bosszút teszem,
  Hogy a kukoricát egy szemig megeszem
Azután a tollam úgy össze kell fosni,
Hogy hasznát ne vegyék, bár próbálják mosni.
  Amit begyem bekap, Marcinak testálom,
   Ne essen miatta hiába halálom.
Gá! Pajtásim, jelen van a végső óra,
Látom konyhakéssel jönnek az ajtóra.
------------------------------------------------------------------------------------------------



Alkalmaztatás
Barátom, így piszkol ma egy lúd titeket,
Hát engeditek-e tisztes neveteket?
  Ha így merne Mihály napján dúlni - fúlni,
  Majd megmutatnám én, hogy kell megbosszulni!
Ölesd a gaz párát azért is párjával,
Hadd süljön, hadd főljön, hozass bort dézsával!
  Hogy én is részt vévén vagy egyik szárnyában
  Háládatos gyomrom kopoltyúcskájában 
Víz helyett a gúnár bortóban tapsoljon,
S azok helyett neked Vivátot gágogjon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése