Úgy vagyon! - A’ mit rég’ égtől ihetve jövendelt
A’ szent Férjfi Quirinus, már e’ század örömmel
Látja azont, ’s keserű könnyét letörülve vidámabb
Arczra derül. – Megszünt az ijjesztő fergeteg, eltűnt
A’ Krisztus’ hivein villongó fegyveres üldök’
Menyköve, mely sok ezer jámbornak szülte halálát,
És keresett kínok’ dühe köztt ontotta ki vérét.
Csendesedik minden. – Nem rejtek néma szugolyban,
Nem rettegve terül a’ tömjény füstje kezében
Krisztus szolgáinak, kik szent küszöbére borúlva
A’ diszes oltárnak vegyes orgona hangzatok köztt
Ájtatos érzéssel zsoltárt zengének az Urnak.
Már Szombathelyen is mosolyogva deriti sugárát
A’ menybéli kegyelmeknek szent Márton, ezen szép
Város keblében született nagy Férjfi, kinek bő
Érdemi a’ Felségesnél kijegyezve valának.
Ah, de kevés ideig tündökle hazája’ ölében:
Mert kegyes érzésit Krisztus vallása kecsitvén,
Már ifjanta azont buzgón kezdette követni.
Atyja tapasztalván őt illy szent lángba hevűlni
Hogy babonás vallásának zárhassa nyügébe,
A’ Császári parancs’ meghallására fiának
Hol létét dühös ingerből kinyomozva feladja,
’S a’ fegyvert viselők seregébe iratja orozva.
Óh vakságba merült Atya! – vagy nem vérzik-e szíved?
Vagy van-e melledben szív ’s érzés? – avagy az Orcus’
Kénköviben förödött Tigris szoptatta Erinnys’
Lelke szökött-e beléd, mikoron fiad ellen emelvén
Gyilkra szokott karodat, szent czélját gátlani tudtad? –
Áh! De mit eszközlél fondor tetteddel? - útálat! –
Hasztalan! Azt, mit örök végzések’ mennyei titka
Eggy megfoghatatlan kárpittal rejt el előlünk
Megmásítani nem lehet emberi kába erőnek;
Bárha Gigási vajúlt észszel megvíni az éggel,
’S a’ Menybélieken diadalmat nyerni bolondul
Indúljunk Titán’ megbódult fajzatival, vak
Merészségünket letapodja az Isteni villám. –
Márs’ zászlója alatt Szombathely’ Herosa Márton
Meg nem változa: szent tüzzel folytatta előbbi
Vágyását, míg végre vegyes sorsának alatta
Harczolván, letevé a’ fegyvert, s nyomban sietvén
A’ Cathechumenusok’ seregébe, hol Isteni lángtól
Buzgva az Üdvözség’ szentségét vette magára,
’S érdemi a’ Turonok’ Püspökségére emelték.
Mint töltötte ezen hivatalját, bárha Camoenám
Zengni akarná is, nincs éltét festni hatalma.
A’ zajos életet ott hagyván barlangba vonódik,
Hol sok társaival testét sanyarítva, sok évet
Tölt vala el, míglen végtére az Isteni végzés
Int vala, és lelkét örökös jutalomra hívá meg.
Ájtatos érzéssel környékzék társai őtet
Amikor éltének már már közelíte határa.
Édes Atyánk! – mért, - óh mért kell elválni te tőled?
Némelly így kesereg, hát árván hagyhat-e minket
A’ te kegyes lelked, mellyhez hű tiszteletünket
Egy felbonthatatlan szent láncz kapcsolta örökre? –
Sírjatok óh feleim! – lehanyatlik ezennel ama’ nap,
Melly a virtusokat bennünk érlelte, nevelte.
„Édes Atyánk! Többé maradásod hogyha közöttünk
Nincs, mivel érdemidet siet a’ menybéli Igazság
Megkoszorúzni, imígy önték fájdalmokat ismét
Mások, - kérd az Egek’ nagy Urát, hogy minket utánad
E’ hiu életből örökös fényébe vezessen,
Hol már semmi eset nem fog bennünket elosztni.”
Mit keseregtek? Ímigy szól a szent Férjfi viszontag,
A’ mikor ag testét itt hagyja az Isteni elme’
Szent szikrája’s örök létének ölébe siet fel? –
Ezt mondván, megakad: szemeit fény fogja, remegnek
Tagjai, arczáját eggy szent láng festi pirosra,
És lélektelenül mintegy megválva magától
Hoszszúan tartó mély ájulásba merüle.
Rémülés’ szeretet’, bú’, fájdalom’ érzete fogta
Szívöket a körül állóknak ’s a’ tisztelet’ érzés
Könnyel telt szemöket rá függesztetve mereszték
Azt gondolván, hogy testéből a lelke kireppent.
Ez repedett szívvel keseregte, sohajta utána
Vágyva amaz; - példás éltét magas égig emelte
Ismeg emez ’s hidegült tetemére borúlva siratta.
Végre vonaglások köztt halván holmi törötten
Ejtett szózatokat szájából hangzani, ismét
Uj lelket vesznek jobbúlásának örülvén.
E’ szót: Szombathely – hallák említni gyakorta
Melly őket figyelemre hozá. Ismét közelebbről
Halgatván ezeket hallák darabolva beszélni:
Szombathely! – nagy egek! Szombathely – drága hazám – te
Mellyet most Arius’ rút mételye dulva emészt, ’s ront
Nem szenvedted-e meg töredékeny testemet? -- Óh nem! –
Mert kiüzettetvén kebeledből – földed’ ölébe
Nem teszi azt végképp’ örökös nyugalomra rokon kéz.
Szent Isten! – szánd azt - - óh! szánd és – nézz le egekből –
És ha könyörgésem --- mi ez? – ah! – Elnémula ismét
A szent Férjfi, ’s ujabb rángódás fogja el őtet:
Némelly érthetetlen szavat ejt. Felnyilnak újonnan
Ajkai, ’s értelmesb hangon kezdette beszédét:
Hah! – esdeklésem sikeretlen nem vala! – Látom –
Óh Város! – mellyben születésemet adta Teremtőm
Érnem – hah! – látom – mert fel van nyitva jövendő
Sorsod előttem. Most már lángba hevűle egészen
És így szólt: Ím Szombathelynek képe előttem:
Ez kiteendve leszen sok változatoknak alája.
Majd megujúl, ’s fényes nap fogja deríteni menyjét,
Majd beborúl, ’s sűrű felhők kerekednek egére,
Mellyeknek dagadott méhök villámot okádnak
Ellene, ’s rettenetes pusztítás’ hamva közé dül.
Majd a’ szent vallás kegyelemnek tészi helyévé. –
Két fejü sas védő szárnyának alatta az árva
Nyáj fő Pásztorokat fogadand tisztelve ölébe
’S fénylő oltáron fog tömjényt hinteni Áron.
’S ezt – óh mennyei nagy Felség! – kinek általa tészed? –
Egy fejedelmi szelid Aszszony leszen eszközöd ebben.
Majd ismét egy jó Fejedelem fog lépni Thronusra,
A’ ki nem a’ piperés bölcsők’ lágy pamlagiból tesz
Férjfiakat, hanem azt, kit érdem, ’s virtus ajánland
Helyhezi Szombathely’ fő Pásztori székibe. – Ah! De
Többre kiterjednem – kegyes Isten! – tilta Szeráfod.
Mondá, - ’s elbádjadt ajakin megakadva igéje
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése