Szent Mártonhoz kapcsolódó mondókák és ráolvasások

Márton napi pásztorjárás - Acsád

'A pásztorok házról házra járnak, hosszú, lehetőleg dús lombcsomókkal bíró nyírfavesszőkkel, melyek közül egyet egyet a gazdának adnak. Ezzel hajtják ki tavasszal első ízben a sertéseket a legelőre, ha sok lomb volt a vesszőn, jól szaporodik az állat. A vesszőt a következő mondókával adják át:

„Adjon Isten jó estét, meghoztam Szent Márton püspök vesszejét. Annyi malacuk legyen, mint ahány ága boga van. Adja Isten, hogy több Szent Márton-napot is megélhessünk s erőben, egészségben -eltölthessünk, nem ilyen búval, bánattal. Több örvendetesebb napokat adjon Isten, adjon bort, búzát, békességet s lelkünknek örök üdvösséget!"

Közli: Relkovic Davorka - Etnographia, 1930., 53. p.

Játékos mondóka Bucsutáról

Szent Márton hajnalán a lányok trágyát visznek a kertbe, ott leborítják és ráállva mondják:
Alulról is, felülről is, keletről is, nyugatról is jöjjenek a kérők!

Szent Márton hajnalán a lányok trágyát visznek a kertbe, ott leborítják és ráállva mondják:
Alulról is, felülről is, keletről is, nyugatról is jöjjenek a kérők!

Szent Mártonnak hajnalán a lányok trágyát visznek a kertbe, ott leborítják és ráállva mondják:

Alulról is, felülről is,

keletről is, nyugatról is

jöjjenek a kérők!

(Közli: Pócs Éva: Magyar ráolvasások)

Márton-nap  - Kolon

"Márton-nap: A pásztorok és a községi szolgák megválasztásának ideje. A tehénpásztor a 'mártonvesszővel' ajándékozza meg a gazdákat. 'Jövőre a tehenek kettesével borjazzanak. Jövőre mind üszőborjú legyen!' - hangzott a jókívánság."

(Sándor János: Kolon - Egy falu a Zoboralján, Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2004)

Szent Márton vesszeje - Sárvár

"Márton nap előestéjén (nov. 10.) a kanász leveles nyírvesszőt hord azokhoz a házakhoz, honnét disznó járt a csordával. így köszönt be:

— Aggyon Isten jó estét!

Mekhoztam Szentmárton vesszejét, — régi szokás szerint. — Annyi szaporodás légyen a zállatok között, ahány ágaboga van énnek a vesszőnek. Dicsírtessík a Jézus Krisztus!

Ilyenkor a kanásznak rétest szoktak adni."

Kajdi Ferenc gyűjtése - Dunántúli Szemle, 1942. 5 - 6., 232. p.

Simon Júdás napi mondóka Tolna megyéből

Simon, Juda, ha mind Szent Mártonig fénlik, a gabona bőven terem azt reménlik.

Szent Márton napi lepény – Vép

„A kanász szt. Márton napjának előestéjén eljárja a házakat s ezt mondja : Adgyon Isten szërëncsés jó estét! Mégjött szent Márton püspök szolgájo. Adgyon Isten bort, búzát, bíkéssíget, lölkünknek örök iidvössíget ! Dicsértessik a J. n. ! (Amint mondják, régebben így is volt : Adgyon Isten bort, búzát, borockot, kurta farkú malacot ; csutoránknak feneket, hogy ihassunk eleget !) — A kanász mákos vagy turóslepényt meg pénzt kap.”

Varga Ignác: Vépi népszokások, babonák – Etnographia, 1920. 90. p.

 

Közli: Balázs Kovács Sándor: Tolna megyei népi kalendárium, Szekszárd, 2006

Stigliano-i ráolvasás

Szent Márton Rómából jött,

Megázott az esőben,

Ave Maria-t mondva

Új házhoz érkezett.

A férj befogadta, az asszony elküldte.

Főtt halat evett

Víz alatt, a venyigék fölött,

Oszlasd el az én hasfájásomat.

Közli: Ernesto de Martino: Italie de Sud et Magie, Paris, 1963 38 - 39. Magyar fordításban idézi: Dömötör Tekla: A népszokások költészete, Budapest, 1974, 113. p.

Márton a magyar irodalomban - Csermely Gyula: Szent Márton pénze

Szent Márton ha néha - néha meg is jelenik a magyar irodalomban, akkor sem mindig főszereplő.
A blogon van néhány olyan bejegyzés is, amelyik ehhez a témához kapcsolódik.

Az alábbi linkre kattintva, megtalálja őket.

 - Márton a magyar irodalomban -


Csermely Gyula alábbi elbeszélése  1922-ben az Új Időkben jelent meg.

CSERMELY GYULA: SZENT MÁRTON PÉNZE

Szentmártonfalva leggazdagabb embere persze a földesura, a grófja volt, gróf mártonfalvi Martonossy András —- és ugyanennek a községnek legszegényebb halandója — nem persze, hanem sajna — kétjobbkezű Muhar István napszámos volt.

  Azaz, vizsgáljuk meg egy kicsit a Muhar István szegénységét és meglátjuk, hogy nem is volt olyan szegény ember őkelme. Arról egészen is hallgatok, hogy munkabíró egészséges ember volt, aki megkereste az ő mindennapi kenyerét, akár mondott érette Miatyánkot, akár nem mondott; de szegény ember-e az olyan, aki esőben, sárban, pihenten vagy fáradtan, csuromvizesen vagy szárazon, izzó nyári nap alatt vagy keményre fagyott téli föld felett egyformán mindig jókedvű és víg szavú? Bizony nem szegény ember az olyan, akármit mond az adóbecslő vagy a finánc, aki pedig üres tarisznyában is adóalapot keres.

  Ugyanezen okból mártonfalvi Martonossy András gróf még gazdagabb volt, mint amilyen, mert ő is mindig derűs lelkű és kedélyes volt, aki szerette a tréfát, olykor még a bolondos dolgokat is.

  A gróf — régi vágású patriarkális ember — a maga kastélyában lakott. Sokablakú emeletes kastély volt és az volt a nevezetessége, de dísze is, hogy az egyik ablak helyén egy fülke s a fülkében egy fehérmárvány Szent Márton volt. Ö lévén a pátronusa a grófi családnak s a falunak is egyaránt.

  Ez volt az a bizonyos Szent Márton, aki márványkő alakjában is olyat tett, amit sem azelőtt, sem azután, de egy élő szent sem. Képzeljék kérem: kezességet vállalt egy földhözragadt napszámos emberért, kerekesen kétszáz magyar forintig. Ilyet, ugye, nem olvasni a Szentek Élete című szép könyvben egy szentről sem, hogy könnyelműen kezességet vállalt és obligóba keveredett volna. De hát magyar földön állt az a márvány-szent, hát úgy látszik már asszimilálódott kissé mihozzánk.
  Önök úgyis már sejtik, hát nem is hallgatom el tovább, hogy az a bizonyos szegény ember, akiért Szent Márton kezességet vállalt, kétjobbkezű Muhar István napszámos volt.

  Úgy történt a dolog, hogy volt a grófnak egy kis zsellértelke is a faluban, ami üresen állt, Muhar István meg, aki szemet vetett arra a telekre, napszámba dolgozott a gróf úrnál. Nem odakint a határban dolgozott, hanem odabent a kastélynak az udvarán; kavicsot hordott, daraszolt, fákat nyesett, mert hogy tavasz volt, az effajta munkáknak az ideje ... és szombat este, mikor a gróf úr a maga kezével fizette ki neki a napszámot, hatszor egy forint hetvenet, összesen tíz pengőt és húsz krajcárt, tréfásan azt kérdezte tőle:

— No, kétjobbkezű Muhar István barátom, megint megkeresett napszámba egy milliót, mikor veszi meg tőlem ezt a kastélyt?

  Kétjobbkezű nem igen jött zavarba, meg is szokta már a gróf részéről a tréfálkozást. Csak vonogatta a vállát, pislantott hozzá vagy hármat, egy mosolygást is eresztett az arcára, úgy felelt:
— Előbb elkendőzöm az árendás úr lányát, a kastélyról majd csak azután beszélünk. Most, ha megengedi a „tekintetes" gróf úr, a zsellérházra alkudnánk meg . . . hogy adja?

A kastélytól a zsellérházig: nem is olyan veszekedett nagy lépés az!
Megért az a zsellérház háromszáz igaz magyar forintot; ennyit megért, de többet egy krajcárt sem, mégis ötszázat kért érte a gróf úr. Nem azért, hogy illetéktelenül nyerjen, hanem azért, mert gondolta: úgyis lealkudja azt a kétszázat s én leengedem.
— Megadom az ötszázat, nagy uram. Háromszázat most adok, kettőt pedig Szent Mártonkor ... jó lesz?
A grófnak már az ajkán volt a válasz:
— No, Kétjobbkezű, jó lesz, de ne ígérje a többit se Szent Márton napjára, se későbbre, mert háromszáz is elég azért a viskóért.

  Már a száján volt ez a kijelentés, de úgy gondolta a gróf úr, ráér ám az elengedéssel ősszel is. Amikor elhozza ez a Muhar István a kétszázat s ő visszaadja neki egy tréfával: megfizette már Szent Márton, hát csak tegye el.
Már előre is mosolygott az arcon, amit Kétjobbkezű Szent Mártonkor majd vágni fog és zsebre dugva a háromszázat, kurta szóval azt mondta, hogy jó lesz. Azután kezelt egyet az emberrel — csak így perfekt az alku és csak így szent az ígérete az adósnak — és elengedte Muhar Istvánt . . . Isten áldja meg. 

  Kétjobbkezű ezek után a zsidóhoz ment be, a korcsmába. A gróffal persze nem ihatott áldomást, hát saját magával ivott és nagyon jókedvű lett. De még dalolt is az italhoz, a hejretyutyutyu nótájára valami rigmusfélét rögtönözve-reszelve: ingöm, gatyám a batyuban, hejretyutyutyu . . . lesz már házam a faluban, hejretyutyutyu . . . ablakába majoránna hejretyu . . . sok kis lány majd kap utána, hejretyutyutyu.
Szebb asszony lett volna a zsidóné, tán még körülkapta volna egy kis frissre, igy hát megelégedett azzal, hogy csak ott helyben markírozta a táncolást, fel-fel állva, hajladozva, kurjongatva s olykor-olykor tapsolva is.
Belekerült ez a vígság nem egészen ötvenöt krajcárba; megihatott volna még annyit, hogy kerekesen ki legyen a pengő, de mert érezte, hogy már elég volt, hát véget vetett az italozásnak és elment. Reggel ünnep lesz, vasárnap és úgy illik, hogy ő józan legyen, mikor a templomba megy.

  Nos, az italt a korcsmárosnak hagyta, de a nótát, meg a jó kedvét, azt kihozta magával az utcára. És hazafelé menet is dúdolta, hogy inge a batyuban van s hogy neki is lesz már háza a faluban . . . hejretyutyutyu. 

A házról, amit megvett a gróftól, eszébe jutott a kétszáz pengős hátralék, eszébe jutott Szent Márton napja, mint terminus és eszébe jutott maga Szent Márton is. S hogy éppen a kastély előtt ment el, odakanyarodott a fülkéhez a szent elé és így szólt hozzá, kissé kapatosan a jó bortól:
— No, te Szent Márton koma, megembereld ám magadat, engem bajban ne hagyj. Kezet adtam a gróf úrnak, hogy a neved napján fizetek, hát gondoskodj is róla, hogy szégyent ne vallj. Mert én úgy tekintem azt, komám, hogy te vagy a kezesem a gróf úrnál, máskülönben csak nem várna azzal a kis pénzzel. 

Ezzel tovább ment kétjobbkezű Muhar István, a gróf pedig majd lefordult a székéről, úgy hahotázott kacagott az emberen. Mert hogy nyitva volt a szobája ablaka, jól látott és kihallgatott mindent. Eredeti, — gondolta, — nagyszerű. Mert Márton-napra ígérte a fizetést, hát kezesének fogja is meg Szent Mártont.
Harmadnapra, hétfőn, megint munkába állt Muhar István a kastélyban és mint jóravaló napszámoshoz illik, a munkáján volt az esze, nem azon, amit boritalos jókedvvel konstatált volt. Tudniillik, hogy Szent Márton az ő kezese. Inkább számítgatta magában, hogy Szent Márton napjáig még hét hónap van; megkeres ő ezalatt négyszázat, felél belőle kettőt, kettőt meg lefizet a gróf úrnak. Tudniillik, igaz magyar forintot.
A számítás, mint látjuk, nagyon reális volt, annak találta kétjobbkezű Muhar is s mikor dél lett, egy fal tövében leült és elővette a szalonnáját, bicskáját.
Két falat kenyér, két falat szalonna és ott állott előtte a gróf úr. Az agara is oda jött, de korántsem a szalonna-bőrke szagára. Kellett is a kutyaprincnek a paraszti koszt?! Jobbhoz volt ő szokva — majd azt mondtam, hogy hátulgombolós korától.
A gróf úr nagyon jól hangoltnak látszott. Meg is magyarázta az embernek, miért az.
— No, Kétjobbkezű, — mondta, — Szent Mártonra én megkapom a kétszázat. És dörzsölte hozzá a kezét, mint aki örvend.
Muhar István látta, hogy tréfálni tetszik a gróf úrnak, hát ő is ilyen tréfaszóval válaszolt. Azaz nem válaszolt, hanem kérdezett.
— Olyan akkurátusan tudja a gróf úr, hogy megkapja Szentmártonkor azt a kétszázat?
— Szent bizonyos, hogy megkapom . . . igen.
—No, én nem tudom olyan szentül, gróf uram.
Hátha letagadom a tartozást? Vagy hátha ágynak esem és nem fogok keresni?
— Akkor is megkapom azt a kétszázat.
— Én tőlem-e?
— Ha kendtől nem, hát mástól. A kezesétől, Kétjobbkezű barátom.
— Hát ki az én kezesem, az árendás úr? Vagy az esztergomi fő-főérsek, könyörgöm?
— Még annál is nagyobb úr: Szent Márton. Megjelent ma éjszaka és azt mondta, csak ne féltsem a kétszázat. Megfizeti ő, ha netalántán maga nem fizetne.
— A bizony jó lesz, kegyes gróf úr. Csak le ne késsen a postáról a fizetés napján az a Szent Márton.
"... így enyelegtek egymással a nagy tekintélyű gróf úr és az ő kétjobbkezű napszámosa, Muhar István.
. . . Elmúlt a tavasz, el a nyár is. November tizenegyedike, Szent Márton-napja is eljött és András gróf ugyancsak várta, beállít-e vájjon Muhar István a kétszázzal? De hiába várta aznap is, másnap is; Kétjobbkezű nem jött, nem is fizetett.
— Megfeledkezett az atyafi a dátumról?
Dehogy is feledkezett őkelme, csak meg akarta
tudni, állt-e vájjon a szavának Szent Márton és megfizette-e a gróf úrnak a kétszázat? Hisz kezességet vállalt — a gróf mondta — és tegnapelőtt járt le a terminus.

Az okból hát, hogy ezt megtudja, harmadnapra beállított a gróf úrhoz. Hogy megadja neki a két százat, azt mondta s hogy elnézését kérje a késésért. De persze, hogy nem egyedül jött; két tanú is jött be vele a gróf úrhoz. 

Mert tudni kell ám a paraszti észjárást. Ha vesz kölcsönt az atyafi, nem okvetlenül szükséges a bizonyság, de amikor már megadja, a tulajdon atyjának is csak tanuk előtt fizet, mert hát ki tudja? . .
— Fizetni jött? — kérdezte a gróf úr. — Elkésett atyámfia, már elkésett.
— Ügyvéd-kézbe adott? Csak nem perelt meg engem a gróf úr?!
—- Nem tettem, atyámfia, mit gondol? Csak azért mondom, hogy elkésett, mert megadta már nekem Szent Márton azt a kétszázat.
Kölcsönkenyér visszajár, a tréfa is.
— Maga volt itt Szent Márton, vagy postán küldte a tartozásomat? — kérdezte.
— Utalvánnyal, postán küldte, barátom.
— Utalvánnyal, postán? Oszt hunnajt?
— Angyalszállásról, unnajt.
— Unnajt-e? Ejha!
— Tán csak elhiszi, Muhar István, ha én mondom. Árokszállás községet ismeri-e?
— Ösmerem, tekintetes gróf úr.
— Ezenfelül van Szabadszállás és Fülöpszállás is, nemde. Nos, mindezekben emberek laknak, de Szent Márton, mint égi szent, Angyalszálláson lakik . . . nem hiszi?
— Nem akarok elkárhozni, hogy ne higgyem. Pokolszálláson nem lakik, arra hitelek.
— No, most megmutatom a pénzt is, nézze meg. Csupa vadonatúj, ropogós egyforintos és mindegyikből tömjénillat árad. És a hitelesség okáért ezenfelül mindegyiken pecsét is van; tud olvasni . . . Angyalszállás . . . így van-e?
De már ezt a csodát megbámulta a Muharral jött két tanú is. Csakugyan úgy van: Angyalszállás a pöcsét minden forinton s olyan tömjénillat szállong ki belőle, mint sátoros ünnepeken a templomból.
Kétjobbkezű Muhar István most merészet gondolt el magában. — Ha úgy véli a gróf úr, hogy ő hisz neki, hát isten neki fakereszt, csak vélje. Kivett hát a mándlijából egy százas bankót és még egyet és legyezőt formálva belőlük, oda tette a gróf elé az asztalra.
— Mondtam már, barátom, hogy megadta már nekem Szent Márton ezt a tartozást.
— Csakhogy én nem akarom ám, gróf úr, hogy károsodjék miattam Szent Márton. Tessen elfogadni az én pénzemet és visszaküldeni Szent Mártonnak az övét. Angyalszálláson lakik, ott megtalálja a posta ő szentségét.
így kétjobbkezű Muhar István és mosolygott hozzá a szájával, de a szemével is.
Észrevette a gróf úr, hogy föléje kerekedett a napszámos és nevetett is, bosszankodott is egy arccal. Már most mit csináljon a kétszázzal, mikor az volt a szándéka, hogy elengedi az atyafinak? — tűnődött.
S hogy tétován csak babrálgatott a bankókkal, Muhar István ki is mondta azt a merészet, amit perccel előbb csak úgy magában elgondolt.
— Azaz, ne fáradjon vele a gróf úr — mondta. — Tessen nekem adni a Szent Márton pénzét; én eljuttatom hozzá pár nap alatt.
— No, ez célszerű megoldás lesz — kapott az ajánlaton András gróf s a kezébe vette a két darab százast. — így megszabadul a gondtól, hogy mit csináljon a pénzzel, engedni. 

De Muhar István a másik pénzt kérte, a tömjénszagú kétszáz darab egyest.
-— Mit lehessen tudni, hátha apró pénzre van szüksége a szentnek?
— Igazsága van, barátom, fogja. Ha koldussal találkozik Szent Márton, ne kelljen, hogy százast adjon, csak forintot. S most áldja meg a jó Isten . . . elmehet.
András gróf azt hitte, hogy ahogy ő tréfált, a másik is csak tréfál és meg fogja tartani a kétszázat. Ámde mekkorát csodálkozott már egy hét múlva, mikor beállított hozzá Muhar István és azt mondta: — ihol, gróf úr, a Szent Márton nyugtája.
— Micsoda? A Szent Márton nyugtája? Átadta neki a kétszázat? Hol?
— Nem Angyalszálláson, nagy uram, mert az messze van. Itt helyben, Szentmártonfalván, fizettem.
— Tán csak nem akarja velem elhitetni, hogy neki magának fizetett?
— Dehogy is, gróf úr, könyörgöm. A plébános úr kezéhez fizettem s ő nyugtatta Szent Mártonnak nevében. Majd vesz rajta a szegényeknek tüzelőfát. Tetszik tudni: Szent Antal kenyeret vesz, Szent Márton meg tüzelőt vesz, gróf uram.
— Vagy úgy? Ez már más . . . No, becsületes ember kend, barátom; mégis kár volt, hogy elsiette a dolgot. Mert éppen ma éjszaka megint csak megjelent nekem Szent Márton és úgy rendelkezett a kétszázzal, hogy az a magáé. Csak hármat ér a zsellérház, maga meg ötszázat fizetett, hát nem nézheti, hogy károsodjék, azt mondta.
Ha azt hitte a gróf úr, hogy ez a legsikerültebb tréfája, mert Muhar Istvánt enni fogja a méreg, miért sietett olyan nagyon azzal a pénzzel -— ha ezt hitte a gróf úr, hát alaposan és gyökeresen tévedett. Mert Muhar István csak mosolygott és azt mondta:
— Nem az igazi Szent Márton járt a gróf úrnál; az igazi én nálam járt és többet adott nekem, mint kétszázat.
— Többet adott, mint kétszázat? Hogy-hogy?
— Azzal, hogy azt mondta: add el a kétszáz darab egy-pengőset. Darabjáért tíz pengőt is elkérhetsz, nem fogja drágállani a fukar sem. Szent Márton pénze jó szerencsét hoz.
— Ahán! Tehát ezért kellett Muharnak az aprópénz! — világosodott ki a gróf előtt a tájék. Ez az imposztor már akkor is tudta, milyen tanácsot fog neki adni Szent Márton. — Nos, hogy volt tovább? — kérdezte kíváncsian és jóízűen nevetve.
— Úgy volt tovább, könyörgöm, hogy elsőnek a két tanúm vett, azután maguktól is jöttek az emberek. Szent Márton-pénzt akart a fél falu s volt, aki húszat is adott egyért. Vett még a korcsmáros zsidó is. Több mint kétezer forintot árultam be a Szent Márton bankóin.
— Több mint kétezer forintot! Abból persze hogy könnyű volt kétszázat a paphoz vinni, kenyérre.
— Tüzelőfára, könyörgöm, nem kenyérre.
— Mindegy az, barátom, mindegy az . . . Aztán maradt-e még hírmondó az angyalszállási bankókból, mi?.
— Maradt még vagy öt darabom, gróf úr.
— Azért kérdeztem, barátom, mert én is vennék tán két darabot.. . nekem hogy adja?

Kétjobbkezű Muhar István a zsebébe nyúlt és kinyálazott két Szent Márton-forintot.
— A gróf úrnak ingyen adom — mondta. — Mindenki másnak pénzért, a gróf úrnak ingyen . . . tessék.
És gróf mártonfalvi Martonossy András, egy kastély és több ezer hold ura, örökös főrend, két vármegye örökös főispánja s a többi, elfogadta napszámosától a két pengőt. Bolond dolog volt nagyon, de elfogadta, ha másért nem, hát csak azért, mert csak így volt tökéletes a tréfa.
. . . Ez történt vagy negyven évvel ezelőtt, amikor a jókedv, meg a kedély még nagy demokratizáló tényező volt erre mifelénk. Mégis voltak, akik mosolyogtak, mikor azt mondtuk, hogy: extra Hungariam non est vita.

"Borkóstoló Márton püspök"

Szent Márton magyar tiszteletének története sok - sok apró adatból áll össze.
Íme egy újabb:

Valkai András (1540 - 1587) a kevésbé ismert magyar krónikaírók és énekszerzők közé tartozik. 

A magyar királyok eredetéről szóló krónikáját 1567-ben írta meg. A művet 1576-ban Kolozsváron Heltai Gáspár műhelyében nyomtatták ki.

Teljes címe: 

Genealogia historia Regum Hungariae ab Adam Protoplasta ad Serenissimum usque Johannem Secundum Regem, etc. Az Az Magyar Királyoknac eredetekről és nemzetségekről való szép Historia, Az első Adamtol fogua, az Felséges masodic Janos Kiralyig: Mellyet az ő hazaihoz, és Feidelméhez való hiuséggel Magyar versekbe szerzet Walkay Andras

A krónikában nincs szó Mártonról. Ott a magyar királyok történetét közli - a kor szokásának megfelelően- az őseiket egészen Ádámig visszavezeti.

A terjedelmes históriát ezekkel a sorokkal zárja le:

Summa szerént eszt irtam oluasouknac.

Ezer öt százban és az hatvanhétbe,

Bor kóstoló Márton püspek hetébe,

Vers szerzőnec ninczen hellye vétekbe,

Kalotaszegbe vegezéc Erdélybe.

Tehát a XVI. század végén a Kalotaszegen, az akkor már protestáns (református) Magyarvalkón november 11. környékét mint a "borkóstoló Márton püspök hetét" tartották számon.

Szent Márton rózsafái - Csermely Gyula novellája

Mártont festmények, szobrok sokasága örökíti meg.  Az alkotók között világhírű művészeket is találunk, Dürert, El Greco-t, Monet-t és másokat. Ezzel ellentétben a szent alakjával, nevével csak elvétve találkozunk a szépirodalomban.
E ritka művek egyike  Csermely Gyula Szent Márton rózsafái című novellája. Csermely nem tartozik a közismert alkotók közé. 1869-ben Dunaszerdahelyen született, eredeti neve Bruck Gyula volt. A gimnáziumot Pozsonyban, az egyetemet Budapesten végezte. Miután ügyvédi vizsgát tett, előbb Szécsényben, majd 1901 és 1912 között Erdélyben, Óradnán dolgozott. Az Óradnán töltött évei alatt vált sikeres íróvá. Egy idő után az ügyvédi praxissal is felhagyott, az írásaiból és műfordításaiból élt. Könyvei budapesti, brassói és nagyváradi kiadóknál jelentek meg. 1939-ben hunyt el.
A Szent Márton rózsafái című novellája a Pesti Hírlap regénytára 1923. évi 19. számaként jelent meg.
A történet helyszíne egy elképzelt erdélyi (mezőségi) település, Nemesgyér, ahol Borostyán és a Szitai család áll haragban egymással. A gyerekeik, Dani és Katolna, illetve Andris és Rozálka  viszont kölcsönösen egymást szeretik, de régóta folyó pereskedés miatt mégsem lehetnek egymásé. Az ügyet egy kicsit bonyolultabbá teszi az is, hogy az egyik család "kálomista", a másik pedig katolikus.

A cselekmény Szent Márton napján kezdődik. A község fiatalsága a bálban vigad, a mi hőseink viszont csak szomorkodnak. A lányok végül keresztanyjuk tanácsára fogadalmat tesznek, hogy szerencsésen leküzdhessék azt, ami útjukban áll. A református Rozálka elhatározza, hogy rózsafát ültet Márton tiszteletére. "... ahány szentet ösmerek, annak mind nyárára esik a napja. Szent György, Szent Péter, Szent Máté; ezeknek a szentképe a katholikus templomban minden nyáron virágokkal ékes. Csak Szent Márton képe alatt nem láttam virágokat."
Katolna csatlakozik fogadalomhoz, annyi különbséggel, hogy amíg Rozálka rózsái fehérek, az övé pirosak lesznek.

A két apa azzal a feltétellel egyezik bele a házasságba, ha a rózsafák Illés napja (július 20.) táján egymással helyet cserélnek. ("... emberkéz ilyenkor már nem ültetheti át a rózsafát, hiszen két nap alatt elpusztulna")

Rozálka, Katolna keresztanyjuk társaságában a rózsafák beszerzése érdekében Gyulafehérvárra és Debrecenbe utaznak. Az utóbbi városban személyesen is találkoznak a református püspökkel, akitől tanácsot kapnak arra vonatkozóan, hogyan kell a rózsákat "okosan" elültetni, hogy a csoda tényleg megtörténhessen.

A történetnek több mellékszála is van. A "konkolyhintő és békebontó" Daru Péter és Kajla Tódor az uzsorás pórul járnak. A per megszűntével az "Ódarnán lakó" ügyvéd is elesik egy kisebb összegtől. (Itt egy mondat erejéig maga a szerzői is megjelenik. Ódarna nyilvánvalóan azonos Óradnával, azzal a kisvárossal, ahol Csermely ügyvédként dolgozott.)

"Szent Márton rózsafái szépen meggyökereztek és Péter és Pál napjára, már az első rózsák illatoztak Szent Márton képe alatt. Egy csodaszép fehér és egy gyönyörű piros. És illatos lett a templom és az illattal együtt Katolna imádsága is szállt fölfelé az égnek és bizonyára kedves fogadtatásra talált Szent Mártonnál, jóllehet kálomista származásúak voltak a rózsafák."  

Szent Illés napján a korábban haragban lévő két család háza előtt a fehér és a piros rózsa tényleg helyet cserélt.

"Megfoghatatlan! Gondosan megvizsgálták a két rózsafát, de az átültetésnek nyoma sem látszott. A föld a rózsák töve körül száraz volt és sértetlenek voltak még a fűszálak is, amik a rózsafák lába körül sarjadoztak. Íme mégis megtörtént a csoda. 
Szitai Mátyás nem engedte, hogy sokáig törjék rajta a fejüket, hogy mi ennek a csodának a nyitja. Ő az ellopott vederre, meg a lábakelt vékára gondolt ...."

A fiatalok boldogságának ezután már semmi nem állt az útjában.

"évről évre dúsabban termik meg virágaikat Szent Márton rózsafái, s amit a kesergő lányok elkezdtek, folytatják a boldog, fiatal asszonyok.
Minden nyáron mindig frissen szakított harmatos rózsák ékeskednek Szent Márton képe alatt ...

A novellához az illusztrációt Biczó András (1888 - 1957) grafikus készítette.

DUALISTIKUS LUD - Jókai Mór szatírikus verse

Szent Márton csak a derék szent!
Tisztelik még a zsidók is.
Tiszteletből névnapjára
Sok ludnak nyakát levágják.

Szent Mártonnak neve napján
Általános koppasztás van,
Koppasztása csak ludaknak:
A mi istenes mulatság.

Fő Pozsonyban a zsidóknak
Ős szokásuk Márton napján
Márton -luddal kedveskedni
A császárnak s császárnénak.

Az egy extra jól nevelt lud.
Kit e czélra Spiró asszony
Hájra, májra legnagyobbá
Mandulával tömve hizlal.

S azt szalaggal felpuczolva
Megtisztitva, ezüst tálczán
Felviszik a magas párnak
(De a tálat visszahozzák).

Az idei Márton napján
Lőn Pozsonyban szörnyű nagy baj.
Mert a császár vala Bécsben,
A királyné meg Gödöllőn.

A ludat hová vigyék most?
Bécsbe? Pestre? ott a börze,
Itt a kormány. Itt a kongresz,
Ott a bank. Nehéz választás!

S ha tudnák is, merre vinnék,
Hát nyakába mily szalag lesz?
Szép national schwarzgelb-e?
Vagy national piros zöld ?

Ez fatális controversia!
Salamon a bölcs, ha élne
Ketté vágná a ludat ; — de
A szalag színét még ő sem.

Írnak rögtön fel Budára
Fel Budára a nagy Ludnak: majd szól:
Mi legyen a másik luddal?
— Az nem felel, mert most kortes.

Távirnak a miniszternek.
Mind a nyolcznak; egy se mukkan;
Pedig Antwort ist bezahlet!
(Van azoknak mit felelni!)

Van nagy lárma, van nagy gyűlés,
Van meeting, zsinat, Ausschusz.
De sem gyűlés, sem Ausschusz
Nem tud a luddal há lenni.

Oh ha kérdenék a ludtól,
magától a kövértől.
Bölcs az, csakhogy nem mutatja:
Az megmondaná, hogyan lesz?

Nevezzetek el Reichs-gansnak,
Ez annyit tesz, hogy közös lud.
Akaszszátok a nyakamba
Közös lobogónk szalagját.

S aztán Bécsbe fel császárhoz:
Ő majd szól: «ez asszony dolga.
Konyhakérdés, marsch Budára!
S mentve lesz a dualizmus,*

Óh, hogy a lud nem tud szólni!
Óh, hogy ugy sem hallgatnák meg!
Óh, hogy csak egy Lud tud szólni!
S óh, hogy arra mért hallgatnak?

Szent Márton napi panasza és testamentoma egy nyársra ítéltetett hízott gúnárnak

Volt idő, amikor az alábbi verset Csokonainak tulajdonították. A szerző azonban nem ő, hanem a szintén Debrecenben tanuló Mátyási József (1765 - 1849). A költemény ponyvafüzet változatát Czéh Sándor magyaróvári nyomdász adta ki valamikor 1840 körül.
A költemény arra vonatkozóan is útmutatást ad, hogyan készítsük el a Márton napi libát:
A máját pirítva add fel, kevés lével,
  Feleresztvén egy kis édes tejfelivel.
Fahajat szegfűvel, rozmarint vess bele,
Hadd legyen a papnak egy kedves étele.
  Aprólékja, zúza kásával jó lészen,
  Maga pecsenyének, hadd süljön egészen,
Négy - öt icce zsírja, tudom, fog cseppenni,
Piritusra kenjük reggelenként enni.

A könnyebb érthetőség érdekében az alábbi változatban a szöveget egy kicsit közelítettem a mai nyelvi normákhoz. (pl: ház tály helyett háztáj, tójtál helyett tojtál, stb.)
(A kiadványnak Mosonmagyaróvári Huszár Gál Könyvtárban található eredeti változata itt olvasható.)

Szent Márton napi panasza és testamentoma egy nyársra ítéltetett hízott gúnárnak

Lúdnyelvből magyarra fordítva

Te udvari Hóhér! Te házi Mészáros!
Ki által a háztáj vérsárral mocsáros.
  Te szárnyas állatok gyilkos pusztítója,
  Kegyetlen Asszonynak dühös szolgálója.
Távozz egy darabig siralom ólamtól,
Míg vég búcsút veszek nememtől s magamtól;
  Gá Gá! Gá!!! Rokonim, rabpajtásotok füle
  Tegnap esthajnalkor egy nagyot csendüle.
Azt álmodtam, mint ha meggyúlt volna ólam,
S magától lehullott minden tollam rólam.
  E szörnyű látástól a szívem megrettene,
  Mondván: Jaj! Mit jelent? Madarak istene!
Már libakoromba hallottam e napnak
Hírét, hogy ünnepe volna Márton papnak.
  Rég tudom, hogy ilykor a torkos babona
  Eleitől fogva a nyársra ludat vona.
Mert apám, anyám is mikor megölettek,
E nyalánk szokásnak áldozati lettek.
  De mint a megholtnak, nem jutott eszembe,
  Hogy nem kéne jutnom ősi veszélyembe,
Engem hát a tóról minap hazacsaltak,
S egy szoros hizlaló klastromba foglaltak;
  Hol nem mozdulhatván se balra, se jobbra,
  Testem a töméstől nőtt kétszer nagyobbra.
Sőt nagy tele híztam faköpönyegemet,
Hogy pihegni őt vélték, nem engemet.
  Ha még a sors egy hetet élnem engedne,
  Mint az ért dióé, tokom kirepedne,
Mert kötelesség volt hevernem és ennem,
Melly rangról e panaszt nem lehetne tennem.
  Ha jó lakással itt nagy ínség nem volna,
  A rabság s étemért éltem nem lakolna.
Bámultam az asszony bő alamizsnáját,
Hogy fecsérte rám a törökbúzáját.
  Sokszor mondtam, gyomrom meg fogom terhelni,
  De csak torkig kellett a kegyelmet nyelni.
Sokszor kiáltottam, mindjárt megfulladok,
S dögömből vacsorát cselédeknek adok.
  Olykor ki - ki szólott a kályhát strázsáló,
  Mondván, agyon ne tömd a ludat szolgáló.
Ne tehénkedj úgy rá hátulsó lábaddal,
Ne csomoszold belé mind a tíz ujjaddal.
  Azt képzeltette velem csalárd szívessége,
  Hogy az örök halált szerze embersége.
Hogy mivel sok tojást, libákat nemzettem,
Az asszony hűségét azzal érdemlettem,
  S lúd férfiságomat akarja hálálni.
  Vagy klastromba azért rekesztett engemet,
Hogy megpihentetvén nemző műszeremet,
S erőre kapatván néhány napok múlva,
  Gúnári munkámhoz fogjak megújulva.
  S ma mondja a lány, öld meg azt a göböly ludat,
  sok zsugorgásidért töltsd rajta bosszúdat.
Kár az eb anyjára már több költést tenni,
ki kéne belőle az intereszt venni.
  Osztán ha még tovább hizlaltatom félek,
  Hogy hátulról megy ki belőle a lélek.
Külön szedd a pelyhét, hasát meg ki mosni,
a szárnyait seprűtollaknak vagdosni.
  A máját pirítva add fel, kevés lével,
  Feleresztvén egy kis édes tejfelivel.
Fahajat szegfűvel, rozmarint vess bele,
Hadd legyen a papnak egy kedves étele.
  Aprólékja, zúza kásával jó lészen,
  Maga pecsenyének, hadd süljön egészen,
Négy - öt icce zsírja, tudom, fog cseppenni,
Piritusra kenjük reggelenként enni.
  Anyám átkozott nap, amelyen kitojtál,
  Miért mikor a kotlón ülvén meg nem folytál? 
Vagy miért kémény alá nem vitt otromba
Első gazdasszonyom még tojás koromban?
  Vagy miért létem előtt nem ölték szülémet?
Vagy ha lettem: Miért egy kákabélű német,
Vagy azzal egyforma hastörvényen járó,
  Valamely levesen neveltetett báró,
Itten csavarogván meg nem hapsolt hígan,
Hogy emésztett volna gém módjára vígan?
  Óh, miért vagy akkoron a sas el nem kapott,
  Mikoron pásztorom a pázsitra csapott?
Vagy lélek gégémre ment volna szem, vajha,
Hogy ne piszkolhatna most egy piszkos szajha.
  Asszony, tekinthetnéd most fő születésemet,
  S szaporításbeli derék érdememet.
Kettőztetett halál csak el is gondolni,
Hogy ez candra által fog vérem omolni.
  Fejedelmi lúdtól vettem eredetem,
  Cifrán font kosárban történt kikeletem.
Mert én annak vagyok késő unokája
Amint bizonyítja nemünk krónikája,
  Mellyet legelőször Róma városában
  Fel s alá hordoztak pompás taligában.
Azért hogy Manliust álmában felverte
Mikor már a kakas várát majd elnyerte.
  Tollatlan kétlábúk; miért üldöztök minket?
  Nem tekintik ennyi jótéteményinket:
Ha pelyhet nem adnánk, dunyhátok sem volna.
Mi pennáink nélkül ki s mivel másolna?
  Nékünk hálálhatja az író kenyerét,
  Mikor firkálásért pénz üti tenyerét.
Sok szegény legénynek, hogy nincs csutorája,
Szárnyunkból telik ki pipa szopókája.
  A dáma köszönje gágogók lettének,
  Hogy lágy párnát tölthet fényes ülepének.
A nagy úr egy szálig lenne foga fájó,
Ha nékik tollunkból nem készülne vájó.
  Más madár emberrel ennyit nem közölhet,
  Mégis a lelkes vad minket rághat, ölhet!
Sok atyánkfiába azzal kötnek bele,
Hogy jó mellfájásról a lúdzsír étele.
  De miért kell elveszni néhány bűntelennek
  Méltatlan lettéért egy mértékletlennek?
Fosztással is szoktak bennünket gyötörni,
Szárnyunka, lábunkat játékból eltörni.
  Hányszor kergettetnek ránk huszított ebbel,
  Midőn megpiszkoltak ütéssel vagy sebbel.
Hibáinkat csúfos példabeszédekké
Teszik, s azzal ismét keservesebbekké.
  A lepcsest csúfolják szárnya szegett lúdnak.
  Hát ez nem oka-é, nemzetem bosszúdnak,
Hogy a nyelves  kofák mondatnak gágogni,
S a vén hálálkodók libaként zsibogni?
  A terjedt lábfőket hívják lúdtalpaknak,
  A vékony hosszú nyakat gúnárnyaknak.
Sőt kéntelen nyelvem egy fajtalan szóra,
- Oh,  ne tulajdonítsd bűnül végső óra -
  Sok pajkost hallottam nem kis bosszúsággal,
  Élni ama trágár hasonlatossággal:
Hogy szeretőjöknek a kis portékája
Olyan  - úgy mond -  mint a hizlalt lúdnak mája.
  Az emberi csúfnak hossza s vége nincsen
  Ludak! Példám és szóm okosságra intsen
Mivel tihozzátok az ember goromba,
Azt javaslom végső szempillantásomba:
  Hogy ocsmány óljokban ne raboskodjatok.
  Szálljatok a rétre, hiszen van szárnyatok.
Átkozott, ki fog udvarban maradni,
Olcsóért életet nem okosság adni.
  Sok csak a tojás is, toll is annyi bérért,
  Mikor ingyen lehet, mért kell enni bérért?
Mintegy bujálkodnak kinn a szabadságban,
Vad társink a nád közt laknak bátorságban;
  Hol ti is, kívánom, békével fördjetek,
  S szép tiszta búzával százakig éljetek.
Szaporodhattok ott soká, sok ezerre,
Csak vigyázzatok a puskás emberre.
  Én pedig legalább azt a bosszút teszem,
  Hogy a kukoricát egy szemig megeszem
Azután a tollam úgy össze kell fosni,
Hogy hasznát ne vegyék, bár próbálják mosni.
  Amit begyem bekap, Marcinak testálom,
   Ne essen miatta hiába halálom.
Gá! Pajtásim, jelen van a végső óra,
Látom konyhakéssel jönnek az ajtóra.
------------------------------------------------------------------------------------------------

Alkalmaztatás

Barátom, így piszkol ma egy lúd titeket,

Hát engeditek-e tisztes neveteket?

  Ha így merne Mihály napján dúlni - fúlni,

  Majd megmutatnám én, hogy kell megbosszulni!

Ölesd a gaz párát azért is párjával,

Hadd süljön, hadd főljön, hozass bort dézsával!

  Hogy én is részt vévén vagy egyik szárnyában

  Háládatos gyomrom kopoltyúcskájában 

Víz helyett a gúnár bortóban tapsoljon,

S azok helyett neked Vivátot gágogjon.

"Szombathely kedves gyermeke, magyar nemzetnek remeke"

Azokat az általánosan tisztelt szenteket, amelyekből több azonos nevű is van, valamilyen előnévvel különböztetik meg. Az előnév kötődhet a születés vagy származás helyéhez (pl. Magyarországi Szent Erzsébet), a működés helyszínéhez (pl. Páduai Szent Antal) esetleg valamilyen tulajdonsághoz (pl. Alamizsnás Szent János).
Bár Szent Mártonból több is van, Magyarországon az előnévvel történő megkülönböztetés nem indokolt. Hazánkban csak az 1700 évvel ezelőtt Pannóniában született szentnek alakult ki tisztelete, Szent Márton pápát, Dumo-i Szent Mártont, Porres-i Szent Márton alig - alig ismerik.

A Savariából származó Mártont ma már hazánkban is egyre gyakrabban emlegetik Tours-i Szent Mártonként.  A "szokás" nem túl régi, bár alkalmanként már az 1800-as években is találkozunk vele, az elnevezés, az utóbbi fél évszázadban terjedt el.

A szent és a szülőhaza kapcsolata a Mártonról szóló irodalomban is nyomon követhető:

A Szent Mártonnal foglalkozó késő antik szerzőknél a "Tours-i" előnév még nem jelenik meg. Náluk még egyenrangúan fontos információ a származás helye (Sabaria, Pannónia) és a tevékenység helyszíne (Tours, Gallia).

Márton első életrajz írója, Sulpicius Severus fontosnak tartja közölni, hogy Márton Pannóniából, Savariából származott.

Petricordiai Paulinus-nál nem szerepel Savaria neve, de azt írja, hogy Mártont Pannónia küldte.

Venantus Fortunatus szerint Márton szülőhazája a virágzó Sabaria városa Pannóniában.

Tours-i Szent Gergelynél is lényeges információnak tartja a Márton pannóniai, Sabaria-i származását.


Márton a XV. századtól a magyar nyelvű irodalomban is jelen van. Ahol hosszabb szöveg is szerepel, a szerzők mindig utalnak arra, hogy "hazai szentről" van szó.

"Az időben, mikoron Úr Fiú sziletetnek utána írnának háromszázhetven esztendő táján, dicsőséges Szent Márton pispeknek támadása és sziletése ismertetik lenni Magyarországból, Sabariának várasából" (Érdy kódex, 1526 - 27)

"Szülleték szent Marton az Szabáriaban" (Pécsi-énekeskönyv, 1674)

"Szent Márton születék Magyarországban:

Szombathelyen, pogányság vakságában." (Kájoni János: Cantionale catholicum, 1676) "Szombathely kedves gyermeke, Magyar nemzetnek remeke" (Mezey Nepomuk János, 1883) A yorki katedrális XIV. században készült üvegablakainak egyike Márton születését ábrázolja. A feliratban Sabaria neve is szerepel.

Szent Quirinus és Szent Márton jövendölése az első magyar nyelvű Szombathely történetben

Horváth József Elek (1784, Látrány – 1835, Kaposvár) 1825-ben Szombathely évei’ címmel dicskölteményt írt Bőle András szombathelyi püspök beiktatása alkalmából. Az először 1825-ben, majd reprintként 2005-ben kiadott mű nem tekinthető kiemelkedő irodalmi alkotásnak. Nehézkes nyelvezete miatt kevesen lehetnek azok, akik végigolvasták a hexameterekben írt alkalmi verset. Mindezek ellenére Horváth József Elek munkája legalább két okból jelentős mérföldkőnek tekinthető a város kultúrtörténetében. Ez az első magyar nyelven megjelent Szombathely történet, itt olvasható Szent Quirinus szenvedéstörténetének első magyar nyelvű interpretációja. A mű tulajdonképpen két részből áll, magából a költeményből és a hozzáfűzött magyarázatból, a „Jegyzésekből”-ből. (Várostörténeti adatokat inkább az utóbbiban találunk.) A szerző őspéldaképként jelöli meg a szombathelyiek számára a két szent püspököt, Quirinust és Mártont. A Quirinus kihallgatását ismertető „felosztásban” naturalisztikus elemekkel is találkozunk:

…..” A’ vad Amantius ezt hallván fel forra haragja:
Káromló szava a’ levegőt hasogatta, - pofája
Lángba borúlt, fogait vicsorítá, tépte ruháját,Szikrázó szemei vastag szőrének alatta
Kölkei után bőszület vad oroszlány módjára csikarta,
A’ földet habozó szájjal döngette, tapodta ….”

A Sibarisba vetetett Quirinus halála előtt megjövendöli Márton megszületését.

„ Haljátok hát ajakimnak utolsó Szózatit! –
A’ kétségbe esés ne epeszsze le tiprott
Lelketeket; vérem, melly most ereimben elalszik,
Évek után egy nagy Férjfit fog szülni utánam
Szombathely fala köztt, melly most eszközli halálom’:
Ez menyből eredett szentsége’ malasztival a’ bünt,
Melly a’ durva pogányoknak bálványi miatt ránk
Árada, a’ Felséges előtt el fogja törűlni
'S a’ kegyelemnek örök fényét ki derítni felettünk,
Bizzatok óh Szombathelyiek! …. „

„Szombathely’ Herosa Márton” ifjúkorával részletesen foglalkozik, de a későbbi éveket elnagyolja,

„ ’S érdemi a’ Turonok’ Püspökségére emelték.
Mint töltötte ezen hivatalját, bárha Camoenám
Zengni akarná is, nincs éltét festni hatalma. „

A hangsúlyt Márton végóráira helyezi. A haldokló püspök előtt megjelenik szülővárosa Szombathely (így!), amelynek nevét társai is annyit hallották tőle emlegetni (!).

„Végre vonaglások köztt halván holmi törötten
Ejtett szózatokat szájából hangzani, ismét
Uj lelket vesznek jobbúlásának örülvén.
E’ szót: Szombathely – hallák említni gyakorta
Melly őket figyelemre hozá. Ismét közelebbről
Halgatván ezeket hallák darabolva beszélni:
Szombathely! – nagy egek! Szombathely – drága hazám …”

Márton utolsó szavaival megjövendöli a Szombathelyi Püspökség 1400 évvel későbbi felállítását. Horváth József Elek célja itt nem a másfél évezred gyors átugrása volt. Szent Márton látomásával azt akarta érzékeltetni, hogy Szombathely újkori püspökei Márton és Quirinus utódai, örökösei. (Természetesen nem kell megfeledkeznünk arról sem, hogy egy püspöki beiktatásra írott dicsverset olvasunk!)

„….. Felnyilnak újonnan
Ajkai, ’s értelmesb hangon kezdette beszédét:
Hah! – esdeklésem sikeretlen nem vala! – Látom –
Óh Város! – mellyben születésemet adta Teremtőm
Érnem – hah! – látom – mert fel van nyitva jövendő Sorsod előttem. Most már lángba hevűle egészen
És így szólt: Ím Szombathelynek képe előttem:
Ez kiteendve leszen sok változatoknak alája.
Majd megujúl, ’s fényes nap fogja deríteni menyjét,
Majd beborúl, ’s sűrű felhők kerekednek egére,
Mellyeknek dagadott méhök villámot okádnak
Ellene, ’s rettenetes pusztítás’ hamva közé dül.
Majd a’ szent vallás kegyelemnek tészi helyévé. –
Két fejü sas védő szárnyának alatta az árva
Nyáj fő Pásztorokat fogadand tisztelve ölébe
’S fénylő oltáron fog tömjényt hinteni Áron.
’S ezt – óh mennyei nagy Felség! – kinek általa tészed? –
Egy fejedelmi szelid Aszszony leszen eszközöd ebben.
Majd ismét egy jó Fejedelem fog lépni Thronusra,
A’ ki nem a’ piperés bölcsők’ lágy pamlagiból tesz
Férjfiakat, hanem azt, kit érdem, ’s virtus ajánland
Helyhezi Szombathely’ fő Pásztori székibe.”

Horváth József Elek: Szombathely évei'
- a Szent Quirinussal foglalkozó rész itt olvasható.
- a Szent Mártonnal foglalkozó rész itt olvasható.