Primus Skoff Szent Mártont ábrázoló oltárképe Ajkarendeken

Primus Skoff (1810, Zaklanec - 1895, Pápa) festő és fotográfus ("daguerrotypista") önálló monográfiát, de legalább egy részletesebb tanulmányt is megérdemelne.

A lexikonok, ha szót ejtenek róla, általában osztrák festőnek nevezik. Nem tévednek, de nevezhetjük szlovén festőnek is - a mai Szlovénia területén született és az anyanyelve szlovén volt, vagy akár magyar festőnek is, hiszen az élete utolsó évtizedeit Magyarországon töltötte.  Bécsben a Képzőművészeti Akadémián festészetet tanult de amellett már az 1840-es években fényképezéssel is foglalkozott. Élete fontosabb állomásai Bécs, Graz, Linz, Nový Jičín, Maribor és valamikor 1872 után Pápára költözött. Ott éltek a fiai is, Skoff Tifadar és ifjabb Skoff Primus. Nekik fényképész műtermük volt a városban.

Az idősebb Primus Skoff Magyarországon is festett, Nagygyimóton, Ajkarendeken és Bakonyszentivánon tudunk alkotásairól. Valószínűleg van máshol is, de tudtommal senki nem készített összesítést róluk.

(A csatolt képen az ajkarendeki templom régi oltárképe látható, ez ma már nincs a helyén.)

Márton ludja

 Az alábbi írás az Eger című újság 1891. évi november 17-i számában jelent. A szerző - aki nem adta meg a nevét - alaposan ismerte a Mártonhoz és a lúdhoz kapcsolódó hagyományokat.

Nálunk, jó Magyarországon is divatos az a szokás, hogy szent Márton napján, november 11-én, ludpecsenye kerül azoknak az asztalára, kiknek ludpecsenyére telik. Akiknek pedig nem telik, csupán ludpecsenye után való sóhajtással ülik meg dicső szent Márton ünnepét. Az e napon fellakmározott ludat szokták nevezni „Márton ludjának.“ Szent Márton napján, a ludpecsenyével való vendégeskedés ős eredetű jó szokás, melyet mi, magyarok, kik a lakmározás, vendégeskedés iránt nem épen vagyunk idegenek, minden valószínűség szerint a jó szomszéd német sógoroktól tanultunk el. De hát mi köze jó szent Mártonnak a ludpecsenyéhez ? — kérdi egynémely, az „Acta Sanctorum“-ban kevésbbé járatos t. olvasónk? — s azt hisszük, nem is fogja rész néven venni, ha ez alapos kérdésére iigyekezni fogunk lehetőleg kielégítő feleletet adni.

………….

Egy alkalommal Maximius császár egy lakomán szent Márton püspököt kínálta meg a tele serleggel, hogy ősrómai szokás szerint, viszont az ő jámbor kezeiből fogadja el a pokált. Állítólag e mondában rejlik azon körülmény magyarázata, miért tartják szent Mártont az „ivók patronusának“, — s egyszersmind a „lovas vitézek védőszentjének“ is, mert rendszerint fehér lovon ülve szokták képét ábrázolni. Mindezek a sz. Mártonra vonatkoztatott legendák azonban, sokkal korábbi keletűek. A régi germánok ugyanis november havában, mdőn a csűrök már megteltek, pogánymódra arató ünnepet ültek, melyen a termésáldást hozó Wuotan istennek áldozatot hoztak. Ez áldozatok közé tartozott a Wuotan istennek, s nejének Frigyának szentelt lúd is, melynek jól kihizlaltnak, s pecsenyére alkalmasnak kellett lennie. A kereszténység kezdetén a népnél megrögzött pogány szokásokat nem lehetett mindjárt teljesen kiirtani, hanem egy darabig tűrni kellett azokat. Így történt, hogy az együgyű nép ez ősi szokásainak gyakorlatában, az ő régi istenei helyébe könnyen oda állított az új vallásból egy-egy jeles férfiút, egy szentet. így helyettesítette azután a Woutan pogány istent szent Márton, Gallia apostola, kinek ünnepe épen nov. 11-ére esik , s igy lett a Wuotan-ludból, Márton tudja, melyet a nép, miután a pogány istennek feláldoznia többé nem volt szabad, — nagy bölcsen a maga hasznára lakmározott fel,

Némely tartományokban szent Márton tiszteletére, nov. 11-én, „Márton-kappant“, — Angolországban pedig „Mártonbeafsteaket“ lakmároznak. Csehországban, mint a pásztorok és nyájak védőszentjét tisztelik szent Mártont. Sz. Márton napján történik a pásztorok szegődtetése, mely rendszerint lakomával van összekötve, épen úgy, mint nálunk a fertálymester-választás. E lakomák hajdanában igen híresek és gazdagok valának, ma azonban már igen sokat vesztettek jó hírnevekből, s fényekből. A régi jó németeknél, kiknek állandó jelszavuk volt az „igyunk még egyet“, épen úgy, mint nálunk a példaszó, hogy: „mit is mondott a kabai asszony?“ — annak idején a „Mártonivások“ is igen szép hírnévnek örvendettek, főkép a bortermelő tartományokban, holott is rendszerint szent Márton napja volt az uj bor megízlelésének ünnepe. Kétségkívül azért nevezi a német „Katzenjammer“-t a franczia „Mai de Saint Martininak, amit egyik poétánk oly szellemesen (?) fordított „macska nyögés“-nek.

A középkorban szent Márton tiszteletére számos társaság alakult, kik magokat „Márton-legényeknek“ nevezték, s gyakori és gyakorlott fogyasztói valának a Mártonludaknak, melyeket bőven leöntözének borfélékkel, hogy a szegény elgyomrozott vizi szárnyasnak legyen miben úsznia. E Márton-ficzkók lakmározásairól írja egyebek közt Frank Sebestyén, a XVI. század elején: „Magasztalják vala pedig ez jámbor ficsurok szent Martinust ludczombokkal és fáin borokkal, mig torkig lakoznak. Boldogtalan az hajlék, kiben Márton éjszakáján ludat nem fogyasztanak. Ekkor ütik csapra az uj borral telt hordókat is.“

Napjainkban a Márton lud-lakmározást, már nem viszik ekkora tulságba. Az emberfia, ha Márton napra kerül egy hízott libája, szépen leöleti, s egy pár jó barátjának társaságában tisztességes poharazás közt elfogyasztja azt. A későbbi időkben szent Márton napja, különösen Francziaországban, Belgiumban, s a Rajna-vidéken gyermekek ünnepévé lett. E vidékeken Márton napján szoktak a gyermekek közt, ajándékokat kiosztogatni, épen úgy, mint nálunk Miklós (Mikulás) előestéjén. Belgiumban szent Márton előestéjén a gyermeksereg színes lampionokkal, zászlókkal vonul végig az utczákon, s kalapjaikba csak úgy smllanak az ablakokból a kis pénzek, mézes bábok, czukorsütemények, kalácsok stb. A Rajna-vidéken, különösen Düsseldorfban még Mártontüzeket is gyújtanak a magaslatokon, s a népség csapatokba verődve, vidám, hangos dallikózással vonul végig az utczákon, miközben apraja-nagyja rudakra tűzött, s kivilágított nagy tököket, vagy papirlámpákat czipel kezében, melyek szent Mártont ábrázoló süteményekkel vannak fölczifrázva. E napon egy háznál sem hiányzik az estebéd asztalán : a Márton-kalács.

Móra Ferencet november 11-én libasülttel és rétessel várták haza a szülei

Móra Ferenc alábbi verse a Félegyházi Hírlap 1899. november 12-i számában jelent meg.  Húsz éves volt akkor, s amikor noember 11-én hazalátogatott, a szülei sült libával és rétessel várták. Számukra ez a nap duplán is ünnepnap volt, hiszen édesapját is Mártonnak hívták.

November 11.

Mikor az utczabéliek

Még javában szenderegnek:

A roskadt nádfödél alatt

Nincs álma rég a két öregnek.

Az öregasszony kél elébb,

Kilép a csendes szürkeségbe

S ó gyönge csirke, lomha lúd!

Hosszú kés villog a kezébe.

Az öreg ember ezután,

Szokás szerint egyet köhetve

A kis lapos üveg iránt,

A rendes udvart hozza rendbe.

Az öreg asszony hogy szalad:

Fut a leves, megég a rétes!

Mindég nevet, mégis pöröl:

Lud nem pirul, kalács nem édes.

Az öreg ember friss kezin

Megfordul minden háziállat:

Megétet fürjet, gilicét,

keféli sorra a cziczákat.

Az öreg asszony pöröli:

Még ilyen munkát sose látott!

Az öreg ember fütyörész,

Puczol pipát, locsol virágot.

És így a nap csak eltelik,

Leszáll az est szelid homálya,

Kigyulnak fönt a csillagok,

Kigyulad idelent a lámpa.

Az öreg ember, amikor

Közel az óra már a hathoz,

- Amely csak nyolckor érkezik,

Kiballag szépen a vonathoz.

Az öreg asszony megterít

És köt tisztább kötőt elejbe

S a kis ajtóba kiszalad

Minden paczika kis zörejre.

A szomszéd asszony arra jár:

No, Panna néni, mit tekintget?

- Hát tudja, Márton napja van,

Oszt' várjuk haza a gyerekeinket!

Képek a Csömötei-hegyi piknikről (2022. július 4.)

Piknik a Szent Márton Úton

 

SZENT MÁRTON RÉTES

Márton napján a magyar nyelvterületen három dolog kerülhetett az asztalra: liba, rétes és bor. A leggyakoribb a rétes volt, a libát csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak. Nyugat-Magyarországon is a rétes sütése volt az általános, de egy – két helyen a bélest és a lepényt is Márton napi ételként tartották számon. 

Vas megyéből mintegy húsz településről van adat a Márton naphoz kötődő rétes készítéséről. Így pl.: A Szent Márton rétes Rábagyarmaton hozzátartozott a falu kanászának járandóságához. „Ősszel Szent Mártonkor járt neki minden ház után egy káposztás vagy répás rétes; Ezt a rétesjárandóságot azonban a kanász nem egyszerre szedte össze, hanem beosztással sorra járt, úgyhogy újévig is eltartott, amíg minden háztól megkapta.”

Csényében 1943-ban az alábbiakat jegyezték fel: „Régi szokás a községben, hogy Szent Márton napjára rétest sütnek. Estefelé a sertéspásztor és a csordás kosarasán házról-házra járnak és rétest szednek, miközben szerencsekívánataikat fejezik ki ezzel a mondással: adja Isten, hogy több Szent Márton napját is megérhessük, erőben, egészségben eltölthessük!”

Aki ma hagyományos Szent Márton rétest szeretne készíteni, annak az alábbi szempontokra kell figyelnie:

- A rétestésztát minden házasszony a saját módszere szerint készíti, pihenteti, nyújtja. A boltban vásárolt réteslap kerülendő. A tészta elkészítésénél régen nem vajat, hanem zsírt használtak. Voltak vidékek, ahol a „kőtt rétest” (kelt tésztával készült) kedvelték.

- A töltelékhez olyan anyagokat használjon, ami egy paraszti gazdaságban késő ősszel rendelkezésre állt, pl. túró, tejföl, káposzta, csutri, alma, tök, mák, stb.

- A tölteléket egyenletesen kell szétszórni, ha szükséges (pl. túrónál) egy kis tejföllel is meg lehet locsolni.

- Ha kinyújtott tészta mérete megengedi, akkor két irányból kezdve egyenletesen tekerjük fel. Ezt a „kettős hengert” akkora darabokra vágjuk, amekkora belefér a tepsibe.

- Régen a rétesek töltelékénél nem (vagy csak nagyon kevés) cukrot használtak, az elkészült rétest sem hintették meg porcukorral.

2022. PIKNIK A SZENT MÁRTON ÚTON

Mártont valószínűleg 372-ben, azaz 1650 évvel ezelőtt szentelték Tours püspökévé. A Szent Márton Európai Kultúrális Útvonal magyar szervezete az alábbi rendezvénnyel emlékezik meg az évfordulóról:

Préposti stallum Szent Márton ábrázolással Felsőörsön

Padányi Biró Márton 1729-ben lett felsőörsi prépost. Az Árpád-korban épült templomot elvette a protestánsoktól, a helyi református prédikátornak is távoznia kellett. Az épület belső tereit a katolikus liturgiai előírások figyelembe vételével a saját ízlésének megfelelően alakíttatta át.

Ebből az időszakból származik az a préposti stallum is, amelynek mellvédjén Szent Márton megosztja köpenyét a koldussal ábrázolás látható. A főpapi ülőhely a református templomokban használatos Mózes székére emlékeztet. Nem teljesen kizárható ugyan, de kicsi a valószínűsége annak, hogy a templom protestáns időszakának egyik "berendezési tárgyát" alakították át.